Farkasember
A felvétel időpontja: 2005. 05. 23., hétfő délután 2 óra.
Helyszín: Óbuda, Kiscelli út-Szőlő utca sarok.
Álnév: Farkasember.

– Budapesten a XII. kerületi Sportkórházban születtem 1972-ben. ’97-ben az édesapám eladta a telket, egy telken volt az ő háza meg az én házam, így kerültem hajléktalanságba. Lent dolgoztam Balatonon, mire hazamentem, nem volt semmim, csak a két szatyor, ami nálam volt.

– Összevesztek valamin?

– Nem vesztünk össze, csak ő otthon lakott, eladta a házat. Mikor visszamentem, az apám rá egy hónapra meghalt, és annyi örökség volt, hogy el tudtam temetni belőle, annyi maradt, elitta.
Most is albérletben voltam, de ki kellett volna fizetnem tízezret, nem tudtam, úgyhogy megint az utcán vagyok. A télen négy hónapig kórházban voltam, a tüdőmnél találtak valamit, kivizsgáltak, megállapítottak ezt-azt, végül tökegészségesen kijöttem, csak annyit mondtak, hogy lehet, van egy tüdőrákom, de nem biztos.
Mióta kijöttem a kórházból, nincs tüdőszűrőpapírom, és anélkül nem lehet bemenni a szállóra. Mindig van egy tízemeletes ház, ahol nyitva van a lépcsőház, bemegyek, viszek egy kartonpapírt, leterítem és ott alszom. Kemény dolog a tél, mert hogyha nincs nyitva egy ház se, akkor igencsak az utcán kell aludni, akkor csak az árkádok alá lehet lerakni a kartonpapírt. Változó, hogy hova megyek be, amelyik nyitva, a lakók nem szólnak, tiszta vagyok, rendes vagyok, amikor jövök el, a kartonpapírt fölveszem, nem hagyom ott, így nem szólnak. Van mosoda, megfürdök, addig kimossák a ruhámat, enni a Moszkva térre meg a Blaha Lujza térre szoktam menni.
Kisüvegeket gyűjtök, guberálok, eddig egy aranylánc volt a legértékesebb, de csak négyezer forint volt. Régebben segítettem a hajléktalanokon, mentem, adtam egy-egy százast, de azt, hogy én is erre a sorsra jutok, soha nem gondoltam.
Apám eladta a telket, és már más tulajdonos kezében volt. Egy szatyor tiszta ruha volt, meg egy szatyor munkásruha, és elindultam Budapestre, azt, hogy hova megyek, még én se tudtam, csak el onnét, semmi mást nem tudtam, eljöttem, és azóta kint vagyok az utcán. Reggel 5-kor kelek szokás szerint, mert utána szereztem melóhelyet, fél 6-ra kellett járnom dolgozni a XIV. kerületi Közterületfenntartóhoz, utcasöprőhöz, mert mást nem találtam hirtelen, de az is megszűnt, mióta bent voltam a kórházban. Egy hónapja jöttem ki, és oda se vesznek vissza, most semmi nincs.

– A lépcsőházban ki tudja pihenni magát?

– Nem, csak lefekszik az ember, alszik egy-két órát, de ez nem igazi pihenés, hogy félig alszok, félig ébren vagyok, minden zörejre fölébredek, hogyha netán valami van, akkor tovább kell menni. Támadt már rám lakó, akinek nem tetszett, hogy ott alszom, volt, hogy fejbe rúgtak, volt, hogy szájba, kimenekültem az utcára, fölhívtam a mentőt, kijöttek, aztán műtötték a számat, szemöldökömet. Sokan nem ismerik el, hogy sajnos vannak hajléktalanok, van, aki nem bántja, de vannak, akik nem ismerik el, hogy az ember egyszerűen hajléktalan. Normálisan föl vagyok öltözve, normális ruhában vagyok, szóval nem úgy nézek ki, mint egy hajléktalan, de ha nem ismerik el, nem tudok mit csinálni, csak ez van, hogy ilyen helyeken kell aludnom. A csöves, az koszos ruhában jár, nem mosakszik, de egy hajléktalan tiszta ruhában jár és járhat, mint én, de nincs hol aludnunk, ez a közös.

– A hajléktalan nőkről mi a véleménye?

– Még nem találkoztam hajléktalan nővel. Akikkel találkoztam, azok lent voltak a Nyugati pályaudvaron, de azok ott is alszanak, idősebb nők, hatvan fölött.

– Vannak kiutak a hajléktalanságból?

– Vannak, például nekem is, hogyha megjönne a munkanélküli segélyem, kapnák pénzt, megint tudnák albérletbe menni, de még semmi nem jött, várnom kell, türelem, bankkártyára utalják. Én még soha nem árultam újságot…, mármint van, aki újságot árul, az nem koldulás, de vannak olyan emberek, csak egy újságjuk van, azt mutogatják, szedik a pénzt a kocsisoron, azokat például lenézem. De aki újságot árul, az egy normális dolog, van engedélye, ő is pénzért veszi az újságot, mindegy, hogy tizenöt vagy húsz forintért, hogy mennyit adnak érte, van, aki húsz forintot, van aki száz forintot, ez egy dolog, hogy mennyit keres rajta. Egy-két haverom csinálja, onnan tudom ezt. Egyébként egymagam vagyok, engem úgy hívnak, hogy Farkasember, mindenki így ismer, merthogy mindig egyedül vagyok, egyedül megyek mindenhová, Farkasember, azt mondják rám. Beszélni mindenkivel beszélek, mikor van időm, de ha megyek valahova guberálni vagy valami munka van, mindig egyedül járok.

– A többiek hogyan kerültek az utcára?

– Sokan azért, mert lakásügyletbe kerültek, volt egy önkormányzati lakásuk, meg lehetett venni, de nem ők vették meg, hanem valakinek odaadták, és az vette meg, ők meg kikerültek az utcára.

– A gyerekkorából mi a legelső emléke?

– Körülbelül négyéves voltam, a homokozóban toltam a kocsit. Négyen vagyunk testvérek, de akkor még csak hárman voltunk, mert az öcsém később született. A nővérem ’70-ben született, én egy ikergyerek vagyok, mi ’72-ben születtünk, kétpetéjű ikrek, ő lány, én meg fiú vagyok. Egyszer a nővérem lezuhant a cseresznyefáról, hatéves lehettem, kint voltunk a mezőn, sárga színű cseresznyefa volt, nagyon finom, és fönt vagyunk mindhárman a fán, a nővérem mászott föl a legmagasabb részre, letört egy ág, lezuhant. A húgommal a fa felénél voltunk, nagyon nagy fát képzeljen el, néztünk le, hogy most mi van? Annyi falevél le volt hullva…, gyorsan lemásztunk a fáról, hogy megnézzük, mi van a nővérünkkel, és semmi komoly dolog nem volt, olyan puhára esett, mintha egy kiterített, kihúzott, kifeszített paplan lett volna. Ha most azt mondom magának, hogy telefonálni akarok, rágondolok az ikerhúgomra, egyszerre hívjuk egymást…, ha ez nem telepatikus kapcsolat, akkor nem tudom, mit mondjak. A nővérem sajnos Dunaújvárosban lakik, ő nagyon sokat segítene, de egy kicsit messze van, hetven kilométerre, a húgom szokott segíteni, de az is tíz kilométerre van, Káposztásmegyeren.

– Tanulmányokban meddig jutott?

– Nyolc általánosom van, kőművesipari szakmunkásképző bizonyítvány, hivatásos jogosítvány, de azt ellopták, mert azzal jól kerestem. Boxoltam – Papp Lacit Isten nyugosztalja békében – karatéztam, kung-fuztam, feketeöves voltam, Gulyás Péter volt az edzőm. Cegléden pehelysúlyú bajnokságot nyertem, mint boxoló.

– Nem tudta megvédeni magát a lakóktól?

– Engem sose bántottak.

– De az előbb mondta, amikor felrepedt a szája…

– Ja, hát az nem úgy volt, aludtam és fejbe rúgott, ott hogy védje meg magát, mikor alszik? Nem vagyok bosszúálló, akármilyen sportot csinálsz, akármit tudsz, nem szabad az utcán, tiltott a sportággal való visszaélés.

– Családot alapított?

– Volt egy nevelt fiam, most tizenhét éves, meg vannak ikergyermekeim, le kellett róluk mondanom, mert a színész úr nem engedte, hogy elvegyem a lányát, ők most hétévesek, kétpetéjűek, egy fiú, egy lány, ugyanúgy, mint ahogy én. Nem engedték a nősülést, adtak egy lelépési pénzt, hogy ne vegyem el a lányt feleségül, és tűnjek el, ő nem ezt akarta, csak az apja nem engedte, de tartjuk a kapcsolatot a gyerekekkel is meg a lánnyal, csak látogatóba, tehát közös kapcsolat nincsen. Segítek rajtuk, mert van, mikor bejön egy-két kőműves munkám, és akkor nagyon sokat keresek, naponta tízezer forintot, de ha csak segédmunka jön be, akkor is megvan hatezer forint.

– A rendszerváltás idején követte az eseményeket?

– Akkor még más volt, iskolába jártam… Ahhoz képest erősen változás lett az anyagiakban, egy kicsit gazdagodott az ország, de túl nagy adó lett, de azért kihúzza az országot a szarból, röviden, tömören. Szerintem a rendszer úgy, ahogy van, nagyon jó, csak a polgári támogatás, hogy jobb legyen a szegényeknek, tehát akik megsérültek, meghibásodtak, azok pénzt kapjanak, tehát akik árvízkárosultak, a házuk romba dőlt, ezeken kéne segíteni, mert itt hiába vannak szegények, érted, mozgássérültek, meg mit tudom én, azok úgyis megkapják a pénzüket, mert le vannak százalékolva, nem azokon kell segíteni, hanem akik ilyen bajba kerültek.

– Ha most egy képet készítene, mit látnánk azon? Mi volt a legjobb dolog az életében?

– 1994-ben, tehát annak is már több éve, mikor megvettem a kocsit, egy Zsigulit negyvenezer forintért, haza kellett vontatni, vettem még húszezerért bele motort, és úgy jártam vele három évig, de úgy vettem, hogy két év műszaki volt rajta, és mikor lejárt, utána még egy évig jártam vele, az egy jó dolog volt, és csak egyszer fizettem ki a biztosítást. A legrosszabb? Hogy ’97-ben lelépett a barátnőm. Fölneveltem a fiát, mikor összejöttem a barátnőmmel, akkor csak két hónapos volt a gyerek, fölneveltem kilencéves koráig, és akkor a csaj lelépett. Azóta nem bírok napirendre térni normálisan, mindent megpróbáltam, de akkora törés, hogy a szívem majd megszakadt.

– Külföldre eljutott?

– Voltam Jugoszláviában, Ausztriában, Csehszlovákiában, de ez mind útlevél nélkül a zöldhatáron, mert határőr voltam a katonaságnál, tudtam, hogy hol, mikor lehet átmenni, az összes határátkelőt ismerem, az egész környéket. Hivatásos gépkocsivezető voltam, kéthetente áthelyeztek, és körbejártam a szombathelyi határt, tehát Soprontól Jugoszláviáig. Elfogtam egy határsértőt is, aki késsel volt, kifelé ment volna, egy bokorban volt, csak megálltam a kocsival, nagy lámpám volt fölül, oda állítottam, ahova akartam, megvilágítottam, és ott volt egy bokorban, a többiek már előre mentek, mert húsz embert kivittem, a bokorban megláttam az árnyékát, megfogtam, kaptam érte hat nap szabadságot, ez 1990-ben volt, benne voltam az újságban is.

– Ha most egy képet készítene, mit látnánk azon?

– Nagy kép, középen egy vödör, azon van egy szép fehér elefánt, és oldalt kicicomázva, az volt mindig gyerekkoromban. Csak akkor is jól kiszúrtak velem, mert elmentem nyaralni, és volt egy nagykönyvem teli festménnyel, a nővéremék meg elvitték a méhbe, a súlya jó volt, be volt festve minden lap, volt vagy nyolc kiló, és akkor hazajövök a nyaralásból, adtak érte nyolc forintot huszonöt évvel ezelőtt.

– Hangszeren játszik?

– Kaptam egy tangóharmonikát, magamtól megtanultam rajta játszani, meg gitáron tudok. Mindenféle zenét kedvelek, mindegy, hogy rock, dzsessz, mindegyiket meghallgatom.

– Ha itt lenne egy zenegép a világ összes zenéjével, de csak egy zsetonja lenne, melyiket kérné?

– Omegát, Fekete pillangót.

– Minden embernek van egy éneke, nótája, dala. Önnek melyik az?

– Edda Művek, Miskolc.

– Elénekli?

– Az Omega a kedvencem… „Szállj, csak szállj tovább, kitárt karom útvesztő, fagyos lett a szívem, kemény mint a kő, menekülj, amíg nem késő.” Kicsit hamis volt, szolmizálásból jó voltam, de énekből nem.

– Hogy áll a vallással?

– Egy héten egyszer járok templomba, csak vasárnap reggel 9-kor, görög katolikus vagyok. Ez egy olyan dolog, hogy hisz valaki valamiben, vagy nem hisz.

– Az a fogalom létezik, hogy szerencse?

– Létezik, de nagyon ritkán.

– Félelme van az életben?

– Igen, a halált utálom.

– Mi az élet értelme?

– Túlélni mindent.

– Mi fog önnel történni a jövőben?

– Élni még szeretnék, csak most nagyon nehéz. Kevés a pénzem, ha bejön egy munka, akkor jó lesz. Élni akarok, dolgozni, meg így tisztán tartani magamat, de így nagyon nehéz, hogy nincs pénz.

– Mi lenne jó cím egy hajléktalanokról szóló könyvnek?

– Túlélés.

Az interjút Kiss Géza készítette
Az interjú készítője köszönetet mond Müller Péter Sziáminak az inspirációért

A Csillagszállót fõvárosi közlekedési csomópontokban árusítják