Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ (MPK) igazgatója a reform és az erkölcs kapcsolatát vizsgálja friss tanulmányában. Egy korábbi változat a Magyarország Politikai Évkönyvének legfrissebb kötetében látott napvilágot. A teljes elemzés az MPK honlapján érhető el.

Csizmadia Ervin részletesen megvizsgálja, hogy milyen jellemző különbségek fedezhetők fel a jobboldali és baloldali politikafelfogás között. Röviden: a jobboldali politikára jellemző a dogmatikus, maximalista erkölcsfelfogás, míg a baloldalon az erkölcsi minimalizmus (az a hit, hogy erkölcsi konfliktusokat nem kell „túlságosan komolyan venni”), s ehelyett a perfekcionizmus, vagyis az intézmények tökéletesítése útján keresik a megoldásokat.

Csizmadia Ervin úgy látja: nem teljesültek, és nem is teljesülhettek azoknak a várakozásai, akik a 2006 őszén az ország közéletét megrázó erkölcsi megrendülésre az idő múlását tartották gyógyírnek. Ezeket a vitákat nem lehet kikerülni. „Attól tatok, itt nem lesz érvénye, amit Gyurcsány Ferenc a kifáradó és hazamenő tüntetőkre mondott: az erkölcsi álláspontokat nem lehet „hazaküldeni”.

Van, ahol ennél kevesebb is kormányzásképtelenséget jelent

A hosszú tanulmányból itt csak egy részt emelünk ki, amelyben Csizmadia ERvin az elhíresült 2006. májusi őszödi Gyurcsány-beszéd agyonidézett részei (a teljes szöveg itt olvasható, illetve mp3-ban letölthető) helyett két kevésbé ismert, pedig figyelemre méltó gondolatot vizsgál meg:

Gyurcsány Ferenc a nyilvánosságra került szövegben ezt mondta: „Amit az azt megelőző hónapokban titokban meg lehetett csinálni úgy, hogy nehogy a választási kampány utolsó heteiben előkerüljenek olyan papírok, hogy mire készülünk, azt megtettük. Úgy őriztük a titkot, hogy miközben tudtuk és ti is tudtátok, hogyha el fog jönni a választási győzelem, utána nagyon neki kell állni, hogy soha ilyen problémánk nem volt.”
Később pedig így fogalmazott: „Természetesen a dolog az nem szépen, nyugodtan, aprólékosan fölépített. Nem. Nem. Őrült lóhalálában készül, mert egy darabig nem csinálhattuk, nehogy kiderüljön, most meg már olyan rohadtul meg kell csinálnunk, hogy majdnem belebegebedünk.”

Csizmadia Ervin mindezt így értelmezi: „Vaskos túlzás azt mondani, hogy a miniszterelnök e mondatával beismeri a választási csalást. De legalább ugyanilyen elfogadhatatlan azt mondani, hogy ebben a megállapításban semmi kifogásolni való nincsen. A „nem csinálhattuk, nehogy kiderüljön” szófordulat világosan arra utal, hogy a kormánykörök tudták, mit miért tesznek, de a választási győzelem érdekében nem fedték fel a kártyáikat. A legjobb jóindulattal sem mondható, hogy egy ilyen megállapítás csak az alkotmányos rendszerre fenekedő radikálisoknak szúr szemet. Minden olvasni és gondolkodni képes embernek szemet szúr, és nem is feltétlenül tölti el jó érzéssel. Más lapra tartozik, hogy meglehet, a Fidesz zártkörű rendezvényein is elhangzottak kacifántos beszédek, de ezek közül egy sem látott napvilágot és egy beszédben sem szerepeltek olyan mondatok, mint az imént idézettek. S nagyon szerényen kérdem csak: ha a világ számos országában egy politikai vezető számára  a kormányzásra való képtelenséget jelentheti, hogy például magánéletében rossz fát tett a tűzre, vajon miért is ne lehetne nagyon komoly erkölcsi vitát folytatni arról, hogy egy miniszterelnök nyilvánvalóvá teszi, a választási győzelmet nagy részben annak köszönhették, hogy tervezett intézkedéseiket elzárták a publikum elől (majd pedig „őrült lóhalálában” dolgozták ki azokat?”

A titoktartás kényszere?

Természetesen lehet másképp is értelmezni az őszödi beszédből kiragadott részleteket. Közismert, hogy a magyar közéletben hosszú évek óta minden kormány szembesül azzal a problémával, hogy döntéseit, elképzeléseit már az előkészítés fázisában kiszivárogtatják, az ellenzéki sajtó nyilvánosságra hozza, kész döntésként tálalva kommentálja, s ezzel sokszor már a gondolkodás kezdeti fázisában a nyilvános politikai csaták torzító hatásának teszi ki a kormányzati elemzéseket és az alternatívák keresését. (Emlékezetes, hogy az 1990. Őszi taxisblokádot is egy súlyos áremelési döntés idő előtti sajtóhoz juttatása, és az erre adott rossz kormányzati reakció váltotta ki. S az sem lehet véletlen, hogy 1998-ban a hatalomra került Orbán-kormány első dolgai között szigorúan szabályozta az állami intézményekbe interjúra érkező újságírók mozgását az épületekben.) Minden kormánynak tudnia kell, hogy a legszűkebb körön kívül megfogalmazódó gondolatokra ez a veszély leselkedik. A probléma tehát úgy is megfogalmazható, hogy a 2006-os választási kampánynak miért nem lehetett fő témája az ország helyzetének valódi elemzése és mindkét részről ígéretek felsorakoztatása helyett a válságkezelésre vonatkozó eltérő receptek szembesítése. Miért, és mióta nem teszik lehetővé a magyar közélet játszmái a sajtónak és a politikusoknak az értelmes beszédet?

S ehhez kapcsolódhat még egy kérdés: ha a 2006-os kampányban elmaradt viták legalább némelyikének átgondolására lehetőséget adna a népszavazási kérdések kapcsán kibontakozó vita, ez felveti-e a magyar közélet legalább utólagos normalizálódásának lehetőségét, a tanulságok levonását a 2010-es kampányviták előtt?

Mindezek a kérdések és a 2007 nyarára kialakult helyzet szellemi izgalmakat ígérő elemzése (nem utolsó sorban egy kibontakozó Debreczeni-Csizmadia külön-vita Orbán és a múlt század harmincas éveinek szélsőradikális mozgalmai közötti viszonyról) találhatók meg Csizmadia Ervin Reform és erkölcs című tanulmányában.

(NOL)