Így többek között Irakban, Libanonban és a palesztin területeken. A sorba pedig Afganisztán is remekül beilleszkedik. Nyilvánvalóvá vált, hogy nyers erővel nem lehet demokráciát kikényszeríteni ott, ahol ehhez nincsenek meg a szükséges (politikai, gazdasági és társadalmi) feltételek. De vajon lehetséges-e egyáltalán az iszlám és a demokrácia együttéléséről beszélni?

Sokan eleve lehetetlennek vélik eme különleges frigyet, mondván: nem lehet az isteni és a népszuverenitást összefésülni, hiszen éppen az egyik legfontosabb kérdésben mondanak ellent egymásnak. Nevezetesen abban, hogy az egyes egyén vagy maga Allah a jog kizárólagos forrása. S valóban, ez okozza a legnagyobb fejtörést, s adja a demokrácia legnagyobb kihívását az iszlámmal szemben. Ahogyan a konzervatív iráni képviselők fogalmaznak, mi történne akkor, ha az isteni törvényeket felülírhatná a parlament?

Mindazonáltal az iszlám korántsem számít antidemokratikusnak. Ezt bizonyítandóan számtalan demokratikus értéket és elemet tartalmaz. Így például a társadalmi együttműködésen és a kölcsönös segítségnyújtáson alapuló igazságosság megteremtését, a konzultációs kormányzati formula előnyben részesítését, valamint a másokkal szemben tanúsított könyörületességet. A szunniták körében pedig Mohamed halálát követően intézményesült, hogy a közösség saját tagjai közül választja vezetőjét. Ezáltal lényegében szavazás útján dönt a saját sorsáról. Mindezek alapján bátran állíthatjuk, hogy az iszlám nem immúnis a demokrácia eszméjével szemben.

A közel-keleti országok politikai berendezkedését tekintve mégis azt látjuk, hogy a demokrácia nem, vagy csak korlátozottan működik. Szaúd-Arábiában folyamatosan emelik a konzultatív (súra) tanács létszámát és bővítik annak jogkörét is, valójában azonban csak csekély befolyással bír az abszolút monarchia rendszerében, ahol minden fontosabb tisztséget a királyi család monopolizál, s ahol minden kérdésben az uralkodó dönt. Hasonló a helyzet a Perzsa-öböl olajmonarchiáinak körében is. Egyiptomban pedig, 2005-ben megtartották ugyan az első többjelöltes elnökválasztást, a hatalmat azonban továbbra is - idestova negyed évszázada - Hoszni Mubarak birtokolja, egy nacionalista-katonai diktatúra formájában. Az "örökletes köztársaság" szíriai mintája, nevezetesen, hogy Háfezt fia, Bassár el-Aszad követte a bársonyszékben, s ennek érdekében még alkotmányt is módosítottak, vonzó lehet a Nílus mentén is, ahol úgy hírlik, hogy Gemal követi majd apja karrierjét, s elnök lesz. A politikai reformok pedig még az olyan alkotmányos monarchiákban is lassan haladnak előre, mint Jordánia, ahol II. Abdalláh uralkodónak a vallási szélsőségesek fenyegetésével kell szembenéznie.

A Közel-Keletre az elmúlt fél évszázadban a jelentős hatalomkoncentráció volt jellemző. A demokratizálás folyamata azonban éppen az ebben érintett uralkodóházaknak, párteliteknek, vagy katonai vezérkaroknak okoz leginkább fejtörést. A demokratikus kísérletek többsége ezeknek az erőknek az ellenállásán bukik meg, akik csak mint "látszatintézkedést" akarnak parlamenti választást és alkotmánymódosítást. Liberális autokráciák, netán oligarchiák ezek, amelyek a korlátozott reformok révén kívánnak reformernek és modernnek feltűnni, hogy megfeleljenek a nyugati kívánalmaknak. A demokratikus intézményrendszer lejáratódását eredményezte másfelől az USA iraki és afganisztáni katonai kalandja is, amely ugyan szabad választásokat eredményezett, de bizonytalanságot és nélkülözést is.

A hazai vezetés ellenérdekeltsége, valamint az amerikai ballépések sorozata mind-mind akadályozza a térség demokratizálódását, azonban további tényezőket is számításba kell venni. Először is azt, hogy hiányoznak azok a demokratikus tapasztalatok, amelyek máshol - pl. Kelet-Közép-Európában - könnyebbé tették az átmenetet. Afganisztán és Irak lakosai kétségkívül csak most ismerkednek komolyabban a demokrácia játékszabályaival, így például a választás lehetőségével. Másodszor azt, hogy a Közel-Keleten - Latin-Amerikával szemben - nincsen ún. "szomszédsági hatás", vagyis ha az egyik országban változás áll be, azt a szomszédos államok nem követik. Így az Irakban kibontakozó demokratikus fordulat nemhogy mintául nem szolgál a szomszédos államok számára, hanem egyenesen fenyegetésként és bizonytalansági tényezőként jelentkezik. Irán és Szíria harcossága többek között ennek köszönhető. Harmadszor pedig azt, hogy az elképesztő olaj- és földgázvagyonhoz nem párosul gyors gazdasági növekedés és erős világgazdasági pozíció, amely - a Távol-Kelethez hasonlóan - kitermelhetné a demokratizálódáshoz nélkülözhetetlen társadalmi réteget, a középosztályt.

Mert nélküle elképzelhetetlen egy demokratikus paradigmaváltás a Közel-Keleten.