Fáradt olaj
Néhány nappal a támadás után azonban kiderült, hogy a rendszerváltozást követő évek legnagyobb üzletében, az illegális olajforgalmazásban az alvilág és a politika felsejlő összefonódásának, érdekazonosságának leleplezésére szövetkezett szerzőpáros útjai már hónapokkal ezelőtt szétváltak.
Kármán Irén szerint neki elszámolási vitája van Papával. Az ő barátja közös könyvük kiadója, akitől még egy fillért sem látott a tudomása szerint legalább ötezer példányban elkelt könyv bevételéből. Ráadásul az egykori operatív tiszt, aki aktív nyomozóként számos olajügyben folytatott titkos nyomozást, Kármán Irén szerint tényfeltáró nyomozásuk alatt is "cinkelt lapokkal" játszott. Kizárólag azokat az információkat osztotta meg vele, amelyek nyilvánosságra hozatala neki ilyen-olyan okból érdekében állt. "Papa egy bosszúszomjas rendőr" - fogalmazott, s nem hagyott kétséget afelől, hogy mindinkább meggyőződése: az egykori operatív tiszt célja valójában nem az olajügyek hátterének, a politika, a rendőrség és az alvilág összefonódásának a leleplezése.
Papa szerint ellenben éppen az újságírónő az, aki eltévelyedett. "Egy ideje rossz tanácsadókra hallgat" - mondta, felemlegetve, hogy az utóbbi időben bizalmas viszony alakult ki Kármán Irén és P. Tamás, a sokmilliárdos olajügyeiről elhíresült Energol Rt. egykori marketingigazgatója között. Ezt Kármán sem tagadta, de úgy vélte, a magánéletének semmi köze az olajügyekhez. Gyengéd szálak fűzik P. Tamáshoz, ez igaz, a rendőrségi körözési toplista egykori éllovasának azonban mára már minden vélelmezett bűne elévült, sikeres vállalkozása van, és együttműködésük során soha nem befolyásolta abban, hogy mit írjon meg az olajügyekről és mit ne.
Az ügyben kezdettől következetesen hallgató rendőrség ennek ellenére az első helyen vizsgálja a támadás lehetséges indítékainak sorában az olajügyeket, s magának P. Tamásnak a szerepét. A nyomozók összehasonlítják Kármán Irén könyvének esettanulmányait és az NNI jogelődjeinél olajügyekben folytatott nyomozások iratait. E szerint a nyomozók sem zárják ki, hogy P.Tamásnak akartak üzenni egykori olajos társai: gondolja meg jól, mit mond el közös múltjuk sötét titkaiból az újságírónőnek. Ennek a verziónak azonban ellentmond, hogy Kármán olajos könyve már fél éve a boltokban van. Az újságírónő megveretésével már legfeljebb egy senkinek nem ártó, új érdemi információt az olajügyekről nem tartalmazó könyvnek csináltak volna reklámot. Nem mellesleg pedig azt a látszatot keltették volna, hogy Kármán és Papa oknyomozása sikeres volt.
Az egykori szerzőtárs, Sándor István szerint Kármán Irén bántalmazása úgy nem történhetett meg, ahogy azt az újságírónő interjúiban előadta. Papa azt ígérte, ő maga is nyomozni fog, mert tudni akarja, kik állnak a homályos körülményekkel tarkított támadás hátterében.
Tény, hogy Kármán Irén megtámadásával és elhurcolásával kapcsolatban sok a megválaszolatlan kérdés. Miért figyelték - ahogy azt az egyik szomszédjára hivatkozva lapunknak nyilatkozta - másfél héten keresztül egy fehér Opelből, ha valóban csak figyelmeztetésnek szánták a bántalmazását? Bármikor megtámadhatták volna egy kihalt utcában, ahonnan gyorsan eltűnhettek volna. Miért hurcolták akkor keresztül a városon? Miért kockáztatták az emberrablással (a személyes szabadság megsértésével) a lebukást, és - lelepleződés esetén - a súlyosabb büntetést? Elég, ha egy autós a piros lámpánál véletlenül meglátja a hátsó ülés elé fektetett, megkötözött nőt és szól a rendőrségnek, s mindennek vége. Nem beszélve arról, ha a Duna-parton tűnnek fel valakinek a gúzsba kötött nőt cipelő, majd a kövekre gurító férfiak. A kérdések, amelyekre a rendőrség is keresi a választ, még hosszan sorolhatók. Valóban az olajos alvilág üzent P. Tamásnak? Kinek állt érdekében újra az olajügyekre terelni a politika és a közvélemény figyelmét, újranyittatni az olajügyek aktáit? Az egykori olajosoknak aligha.
Lehetséges volna, hogy (a támadás után két nappal felvetődött verzió szerint) mégsem P. Tamásnak, hanem Kármán legújabb szerzőtársának, az 1991-ben az országszerte elszaporodott védelmi zsarolások felderítésére felállított különleges rendőri egység, a Cattani-kommandó egykori tagjának, Labancz Ferencnek szólt az üzenet. Labancz nemrég egy tévéinterjúban nem kevesebbet állított, mint hogy tudja a Fenyő-gyilkosság megoldását, bizonyítékai vannak, amelyek jelenleg az életbiztosítását jelentik. Állítása szerint sokakat idegesíthet, hogy Kármán Irénnel játékfilmet készítenek a Cattani-kommandó "eltitkolt eseteiről".
Akárhogy is történt, a politika, mint rendesen, most sem várta meg, hogy kissé tisztuljon a ma még igencsak zavaros kép. Döntött: az olajügyek állnak Kármán Irén bántalmazásának hátterében. Az MDF az olajügyek titkos aktáinak nyilvánosságra hozatalát követelte, a többi párt pedig egymást túllicitálva bizonygatta a másik oldal felelősségét abban, hogy a rendszerváltozást követő években milliárdos vagyonok halmozódhattak fel az illegális olajkereskedelem, az olajszőkítés és -hamisítás révén. Úgy tűnik, Kármán Irén reményei valóra válnak: könyve és megveretése hatására valami megmozdult a politikában. Még akár annak ellenére is, ha - mint azt utóbb ő maga is valószínűsítette - mégsem az olajügyek miatt támadtak rá.
A kormány, a parlamenti pártok pillanatnyilag elszántnak mutatkoznak. Derüljön ki végre az igazság - mondják egymást túllicitálva -, hogy ki húzott hasznot annak idején az olajügyekből, ki volt benne és ki nem, kikhez vándoroltak az illegális ügyletekből származó milliárdok. Volt már ilyen. Amikor az Orbán-kormány idején lényegében ugyanezzel a céllal alakult meg a Pallag László-féle olajbizottság. S mi lett belőle? Önjelölt koronatanúk, akik közül egyesek egyszerre voltak tanúi és szakértői is a bizottságnak, "megtért olajmaffiózók", akikről idővel kiderült, semmit sem tudnak, vagy semmit nem tudnak bizonyítani, s amit mégis tudtak, s elmondtak, annak a fele sem volt igaz.
A munkáját végül eredménytelenül lezáró bizottság valószínűleg akkor sem tudta volna beteljesíteni küldetését, ha minden tagja egyazon cél érdekében dolgozott volna. A pártdelegáltak azonban elsősorban a másik oldal érintettségének bizonyítására koncentráltak. Képesek voltak minden "vallomást" tényként elfogadni, ha csak egy kicsit is ellentmondott az olajügyekben eleve elfogultnak, testületileg (ki nem mondva) korruptnak is nyilvánított rendőrség vagy a vámőrség nyomozásának, főleg, ha a "tanú" a politika másik oldalára nézve terhelő adatokat közölt.
Az olajbizottság megbukott. Nem derített ki és nem tárt fel semmit, nem talált és nem nevezett meg felelősöket. A képviselők meg sem kísérelték feltárni és bemutatni, hogy a rendszerváltozástól kezdve az egymást követő parlamenteket és kormányokat miben és milyen mértékű felelősség terheli a kialakult helyzetért. Vagy úgy, hogy jogalkotási hibáikkal, mulasztásaikkal elősegítették (vagy legalábbis nem akadályozták meg) a visszaéléseket, vagy pedig azzal, hogy nem tettek meg mindent a visszaélések felderítése, a bűncselekményekből származó pénzek lefoglalása érdekében. A parlamenti vizsgálóbizottság még arra az egyszerű kérdésre sem talált választ - igaz, nem is kereste -, hogy miért kellett öt évet várni a vámtörvény elfogadására, a fűtő- és a gázolaj árkülönbségének megszüntetésére, és hat évet a jövedéki törvény elfogadására. A honatyák szívesebben olvastak (volna) titkos rendőrségi anyagokat, mint hogy beismerjék, nekik is volt némi szerepük abban, ami olajbűnözés címén az országban 1990 óta történt.
A helyzet azóta sem változott. A képviselők az Alkotmánybíróság döntése ellenére két éve képtelenek törvényt alkotni a vizsgálóbizottságok státuszáról és működési rendjéről. Ami persze érthető. Amíg nincs egyértelmű, törvényben szabályozott, betartatható és ellenőrizhető eljárási rend, addig minden bizottság úgy vizsgálódik, ahogy akar, azt és akkor hallgat meg, akit - és amikor - akar. S ha nem sikerül, a képviselők pillanatnyi politikai érdekeinek megfelelően sajtótájékoztatót tarthatnak és elmondhatják, ki mindenki lehetetlenítette el a munkájukat. Korrupt kapcsolatokat, politikai összefonódásokat sejtethetnek a fel nem tárt esetek hátterében, amelyekben - úgymond - természetesen a politikai másik oldal egyes prominensei is érintve vannak.
Így történt ez az olajügyekben is. Ma már szinte alig emlékszik valaki a kezdetekre. Arra az 1991-es kormányrendeletre, amely bevezette "az egy termék, kétféle ár" gyakorlatát, vagyis azt, hogy a fűtésre szánt és szociálpolitikai megfontolásokból olcsóbban értékesített háztartási tüzelőolajat (hto) pirosra kell festeni. Bod Péter Ákos volt ipari miniszter szerint a döntésnek kizárólag szociálpolitikai okai voltak. A taxisblokád után beláthatatlan következményei lettek volna, ha a fűtőolaj árát drasztikusan emelik. Az emberek azonban hamar rájöttek, hogy a pirosra festett gázolajjal ugyanúgy megy az autójuk, mint a színezetlennel. Néhány hét után a kormány a gépkocsik benzintartályában lévő üzemanyag színének ellenőrzésére utasította a vámőrséget, mire élelmes vegyészek szőkíteni kezdték a piros olajat.
Az üzemanyag árának jelentős részét az államot megillető adók teszik ki. Érhető tehát, miért csapott le az olajszőkítésre, majd általában az illegális olajforgalmazásra az alvilág. Korrupcióval, fenyegetéssel a legerősebb bűnszervezetek hónapok alatt ellenőrzésük alá vonták az olajpiacot. Ne feledjük, akkor még nem volt jövedéki törvény, ahhoz, hogy valaki üzemanyaggal vagy fűtőolajjal kereskedjen, nem volt szükség különleges engedélyekre, sem pénzügyi biztosítékokra. Ha egyszer egy parlamenti vizsgálóbizottság valóban a végére akarna járni az olajügyeknek, nyilván arra a kérdésre is választ kellene keresnie, hogy miért nem.
Idővel finomodtak a módszerek. Ipari célra adózatlanul forgalmazott kerozint, orsóolajat, petróleumot kevertek össze különféle adalékanyagokkal, s értékesítették motorikus olajként. Létezett az Alföldön egy helikopter, amelynek még motorja sem volt, mégis több kerozint fogyasztott el - papíron -, mint a honi légierő vadászgépei együttvéve. Senkit nem zavart ez a tény, s az sem, hogy a szóban forgó helikopter amúgy nem kerozinnal üzemelt volna.
A politika mindezt tűrte. Kupa Mihály volt pénzügyminiszter egy tévéműsorban arra a kérdésre, hogy miért kellett éveket várni a már előkészített törvényeknek a parlamenti beterjesztésére és elfogadására, amelyek végül gátat vetettek az olajbűnözésnek, ezt válaszolta: így alakult.
Az ügyben megkérdezett rendőrök, vámosok, kereskedők és az egykori "olajosok" rendre kitérő válaszokat adtak arra a kérdésre, szerintük miért tűrte el közel egy évtizeden keresztül a politika, hogy betörő, tolvaj, autótolvaj és orgazda múltú bűnözők szervezetei évente (a legóvatosabb becslések szerint is) átlagosan 50-150 milliárd forinttal rövidítsék meg a költségvetést.
Bennfentesek szerint pártközeli cégeken és vállalkozókon keresztül maguk a pártok is milliárdokhoz jutottak az olajüzletek hasznából. Egyes, olajügyekben is érintett cégek igazgatóságaiban, felügyelőbizottságaiban állítólag nem véletlenül ültek pártkatonák, vagy azok ilyen-olyan szintű rokonai. Ez az a politikai szál, amit érdemes lenne vizsgálni, kikutatni és felgöngyölíteni az olajügyekben, s ez az, amit eddig senki nem tárt fel, senki nem nyomozott ki - talán nem véletlenül. Amikor egy ma már nyugalmazott rendőrtisztet, az olajügyek egyik ismerőjét megkérdeztem, ha valóban kaptak a pártok az olajpénzekből, ha valóban léteztek "bőröndös" emberek, akik milliókkal egészítették ki a pártok állami támogatását (s vajon hogyan, mivel hálálták ezt meg nekik a pártok?), hogyan könyvelték el az efféle bevételeket, csak annyit mondott: a szőkített olaj eladásáról soha nem állítottak ki számlát. A pártok sok esetben nem is pénzt kaptak, hanem szolgáltatást, például valaki kifizette a nyomdaszámlájukat. "De ha ebben a témában tovább akar kérdezősködni, maga is könnyen kórházba kerülhet."
