Ott látták először, a Kiszsófiéknál, és a gyerek első látásra beleszeretett. Visított, amikor elrángatták onnét, Gáborék mindjárt tudták, hogy ez lesz a születésnapi ajándék. Amikor legközelebb újra látogatóba mentek, Gábor felesége előre kérte a Kiszsófi szüleit, hogy ha lehet, tegyék el arra az időre a farmot; a gyerek ne lásson ilyet a születésnapjáig, hadd legyen meglepetés. Az is lett.

Ha az állatokat a megfelelő helyükre tették az istállóban, hangokat adtak ki: a ló nyihogott, a tehén bőgött, a malac röfögött, a bárány bégetett, és így tovább. Ugyanezt csinálták akkor is, amikor föltették őket a kocsira. A kocsit a traktorhoz lehetett fogatni, a traktort vezető kövérkés, nagy bajuszú parasztnak pedig meg lehetett nyomni a fejét, mire - igaz, némi halandzsaszöveggel - rázendített egy angol népdalra. Az volt a dolog nyitja, hogy amennyiben egy bábu akár az istállóban, akár a kocsin pontosan a kijelölt helyére került, megnyomott egy apró gombot, és egy elrejtett hangszóróból megszólalt a hang. Mindegyik nagyon élethűen szólt, de a kakasé fölülmúlta az összeset: Gábornak már első hallásra borsózott tőle a háta.

Pontosan ugyanúgy kukorékolt, mint a nagyszüleinél annak idején. Amint gombnyomásra fölharsant a kakasszó, Gábornak valami hirtelen szorítania kezdte a torkát, és be se kellett hunynia a szemét ahhoz, hogy lássa maga előtt az udvart, a házat, és a legkisebb szellőtől suhogó jegenyéket a kert végén. Érezte a bőrén a régi nyarak perzselő melegét, orrában a rántott csirke illatát, és hallotta az ebédkor mindig bekapcsolt nótaszót. A leggyakrabban azonban az a kép jutott az eszébe, ahogy fekszik az ágyon, a kisebbik szoba sötétjében, miközben a nagyapja odakint, a leeresztett redőnyökön túl, a korai hővösben föllocsolja az udvart, aztán kattan a kovácsoltvas kapu, s Gábor tudja, hogy most már fölkelhet, a nagyanyja megérkezett a boltból a friss, ropogós kiflikkel a reggelihez. "Mit fogunk ma csinálni, papa?" - kérdezi Gábor szemtelen vigyorral az asztalnál, mire a nagyapja úgy sorolja fel a napi teendőit, mintha tényleg ketten végeznének el mindent, és mintha neki tényleg lenne majd ideje mindenre, nem pedig az unokájának kell aznap is íjat-nyilat faragni, azután meg indiánosat játszani vele.

Közben újra meg újra fölharsant a kakasszó.

Amikor Gábor a helyére tette a műanyag kakast, vagy egyszerűen csak megnyomta a hozzá tartozó apró gombot, a gyerek mindig gurgulázva nevetett. A többi állat hangját is kedvelte, de - valószínűleg azért, mert azt hallotta a legtöbbször - a kakasét szerette a legjobban. Gáborban hamar össze is kapcsolódtak ezek a dolgok: kukorékolás, torokszorítás, rögtön utána a gyerek nevetése. Ám a kakas egyszer csak elhallgatott. Előbb berekedt, azután végleg megnémult - nem bírta a strapát. Visszavitték az üzletbe a farmot. Az eladó elemet akart cseréltetni, de a szülők sietve felvilágosították, hogy az nem járható út, a többi állat továbbra is nyerít, röfög, béget, csupán a kakas néma. "Akkor azt hagyják ki a játékból" - javasolta az eladó, Gábor azonban a fejét rázta: kukorékolás nélkül nem kell. Az eladó hümmögött, majd jóindulatú dörmögéssel azt mondta, hogy ez a játék momentán nem kapható, úgyhogy vagy várjanak egy-két hetet, vagy válasszanak mást, becseréli. "Sajnos, úgy vannak ezek a dolgok manapság megcsinálva, hogy minden elromlik előbb-utóbb" - mentegetőzött, mire Gábor önkéntelenül bólogatni kezdett. "Néha túlságosan hamar" - tette hozzá, magában pedig arra gondolt, hogy habár az ország másik végében van, végre veszi a fáradtságot, és meglátogatja a nagyszülei sírját, és megnézi azt is, hogy a házból mi maradt.