A regény e bizonytalan emlékekre keres rá, és azokra az évekre, melyek köré szerveződik ez az ötszáz oldal. Az 1938 és 1958-as évek közötti időre. Az egyik dátum a háború kitörése, a másik a világhír beköszönte az író életében. Grass most ezt a húsz évet szemlézi, ami élet is, filozófia is, leleplezés is, meg korrekció. Ugye mindjárt az, amiből botrány is lett, hogy az író kamasz korában a Waffen-SS tagja volt. Lelkesedett a seregért, (tengeralattjárósokért), de a bajszos góréért, nácikért is, aztán behívták, átrakták az SS-be - ez az "átrakás" egy menetelésszekvenciában jelenik meg, egy fasorban lépkednek, ahol katonaszökevények lógnak a fákról... Pár hét múlva sebesültként fogságba esett.

E kései vallomásból nagy cirkusz lett, mert Grass - amúgy - a német lelkiismeret szerepét játszotta - most az elhallgatott fekete foltért sokan verték el rajta a port. Persze, ő is ludas: miért csak most szólal meg erről a foltról. Ám ez a botrányt kereső vita mégis igaztalan. A regény ugyanis jóval több ennél. Pl. most rajzolódik ki először - most se teljesen -, mi is történt a háború végnapjaiban Kelet-Poroszországban, hogyan is éltek a soknemzetiségű Danzig városában, hogyan élték túl (vagy haltak bele) a menekülésbe. Semmi önsajnálat, csak említés, filmtöredék, irónia, némi fájdalommal. Elsőjére, tán kicsit próbaképp a Ráklépésben című regényében lehetett látni e film néhány képsorát - a német irodalomban ő szakította át a hallgatás gátját. Ma már - gyengébb minőségben - sokan utánozzák...

Mivel nem maradt semmi feljegyzése, fényképe, dokumentuma az ötven-hatvan évvel korábbiakról, az emlékezet többször is átfestette a történteket - szerelmeket, költözéseket, tábort, a szabadság első napjait. Irodalmi próba: a "volt" ahányszor hozzányúl, mindig másképp villan elő. Mondjuk első szerelme kristálytisztán - fekszik a szénaboglyában, csillagok tisztán ragyognak, és ő iszkol a vonathoz a futó csókok után. Mai fejjel bánja a sietséget, nem is érti, fogalma sincs, mit gondolt az az ő nevét hordozó tizennyolc éves kölyök. Mert hogy a regény a jelenbe is kalandozik, ami akkor történt, belekerült ilyen-olyan Grass-regénybe (Bádogdob, Kutyaévek), az író most azt is bemutatja, honnan az alapanyag és hogy az eredetit meg az irodalmi változatot hogyan is látja a ma nyolcvanas író.

Talán ez a legizgalmasabb: a öregkori gesztus. Odavágja az egészet, mindent másképp ítél, jó adag szkepszissel (többször is a tőke globális einstandolását utálva, közben legyintve és belenyugodva: mit lehet itt már tenni...), de a hatvannyolcas baloskodást éppúgy kérdőjelekkel piszkálja, mint a kortárs művészet műavantgárdozását. Hát ezen jókat derültem. De azon is, ahogy önmagát - az egykori kamasz fiút, a későbbi Nobel-díjast és a mai öregembert - megfricskázza. Íróilag viszont megszépülnek a bányászként eltöltött évek, benne pl. a szocdem szaki, akinek ugyan - annak idején - nem hitt, de aki később valahogy társául szegődött. Legalábbis a visszaemlékezések többszörös idézetében.

Olykor félmondatokban robban a történet. Anyjáról vagy húsz év után tudja meg, hogy önmagát kínálta fel lánya védelmében, negyvenötben. Tényleg csak egy fél mondat, Grass nem akar fáklyát gyújtani. De ez a félmondat bevilágítja azt a kort. (A mama nem beszél ezekről a dolgokról, szégyelli a múltat. Mások se beszélnek. Ez a generáció szenved és szégyenkezik saját szenvedései miatt. Kivéve a pofátlanokat, a dr. Utólagokat, és "ellenállókat". Grass utálja őket...)

Mondom, a háború végét követő sivatag érzékeltetése a felfedezés: milyen volt élet mondjuk 45 telén? Mit ettek 46 tavaszán? Mikor jöttek az első újgazdagok? Mikor döbbentek rá először a KZ-kre meg úgy általában a háború bűneire?. (Mert nem azonnal, sőt... Ebben nagyon is pontos a "hagymahántás". Ő személy szerint a nürnbergi per idején, Baldur von Schirach vallomása után...) "Megtévesztett generáció" - mondja egy interjúban, magát is beleértve ebbe a főnévbe. Valamikor kinevettük ezt az érvet a németeknél. Nála hihető.

Érdekes, hogy nem az írás örömét és kínlódásait, nem a formálás szeszélyeit írja le, többet tudok meg a rajzolás mániájáról, a szobrászkodásról (modellekről), a kőfaragás csínjáról-bínjáról, mint az irodalom születéséről. Igaza van, az maradjon titok. Csak azon kapom magam, hogy a könyv második felében nem érzem az ízeket: hiányoznak a karakterek, a markáns jelenetek, a sztorik, amit annyira szerettem nála. Persze, ez más tészta: az életrajz - mit mondjak - unalmas műfaj. Az író személyes életét ugyanis felszippantják regényei. Nyomait itt is olvashatjuk - Grass az életrajzi apróságokról itt-ott megjegyzi, mi hová került regényeiben (persze álnéven, átköltve). De ezt a műfaji korlátot csak ritkán ugorja át. Igaz, a könyv vége felé az íróvá avatás küszöbjeleneteit, a Gruppe 47 epizódjait, Ingeborg Bachmann költészetének vitáját, a Heidegger vagy Adorno zsargon paródiáit ismét pazar filmen hozza elém. Minden meg van bocsátva - gondolom magamban. De akkor is, a Rákmenetbenhez képest - az is késői alkotás - fakó ez a regény, néha felragyog az elbeszélés, máskor meg vontatott... Vagyis nem a "bevallom a múltamat" deficitjével van a baj, nem is azzal, hogy nem tudjuk meg, vajon a mostani pápával kockáztak-e annak idején kettesben a sátorlap alatt a fogolytáborban. (Ahogy a német Grass-kritikákból kiveszem...) Más hiányzik.

De hagyjuk. Lehet, hogy én olvasom rosszkedvűen. Azért - valljuk meg - nagy figura ez a Grass, s voltaképpen imádom. (Győri László fordítása, nyelvi invenciója káprázatos. Vagyis: szeretetre méltó.)

(Günter Grass: Hagymahántás közben. Európa Könyvkiadó, 495 old.)