"Há-há-hát ez hallatlan! Há-há-hát már mindent lehet? Há-há-hát már semmi se szent?" és így tovább, és így tovább. Igen, mindent lehet! Igen, semmi se szent! A mediatizált látvány- és élménypolitikában legalábbis semmi. Aki ezt nem tudja, vagy semmit sem tud, vagy csak úgy tesz, mintha nem tudna semmit. Aki egy politikust vagy akár egy egész politikai tábort ért inzultuson felháborodik, levegő után kapkod ("ez azért már mégiscsak sok! ezt kikérem magamnak!"), aki hápogva kel ki önmagából, amikor a politikai mérkőzésen privát sípcsonton rúgják, mintha nem tudná, hogy a mediatizált politikában mindent szabad, ami eltereli a figyelmet a valóságos történésekről, mindent szabad, ami a politikai közösséget szurkolótáborokra, egymással szemben álló fogyasztói törzsekre hasítja szét, nos, az vagy megtévesztés áldozata vagy maga is egyike a megtévesztőknek.

A hápogás, lévén hisztérikus reakció, ragadós. Az együtt hápogók olykor egész hápogókórusokat alkotnak. A kialakult szóhasználat szerint "baloldalinak" vagy "ballibnek" nevezett médiában, mitagadás, elég sok a hápogás. A szóhasználat szerinti "jobboldaliban" a hörgés van túlsúlyban. A hápogókórusok és a hörgőkórusok a legaktívabb szereplői a mediatizált politika mágikus színházának: nem megtörik, hanem megerősítik a varázst azzal, hogy politikai valóságként fogadják el a semmit, az árnyjátékot, a szimulációt. A hápogókórus ájulat és ijedelem, meglepetés és megrökönyödés határán ("vizet! vizet! mert tüstént elájulunk!" és: "nem találunk szavakat!") a hüledezés hangját szólaltatja meg. A hörgőkórus viszont a feltoluló indulat, a dühödt vád, a jogos panasz és a még jogosabb megtorlás fenyegetően morajló torokhangját formálja öblös szólammá lépten és nyomon ("na várjatok csak! na ezért meglakoltok, ebek! na most már elég volt! na most már takarodjatok! hát emberek vagytok ti? hát magyarok vagytok ti? hát szörnyetegek vagytok ti? hát vadállatok, ördögök, ideggyengék vagytok ti?" stb., stb).

A két kórus szívesen játszik felelgetőst a mágikus színház színpadán. Így mulatják az időt, amíg tart a tragédia, a komédia vagy a szünet a felvonások és jelentek között. Mondjuk, felcsendül a hörgőkórus aktuális áriája: "ideggyenge miniszterelnök, mondjál le!" Előlépnek a szakavatott terapeuták, messze földön híres klinikai specialisták, tudós doktorok, elméleti agykutatók és gyakorlati sarlatánok - egyszóval: bulvárpolitikus bulvárpolitikus hátán - és aggodalmas képpel a beteg viselkedését fürkészik a képernyőn: "Hm és újra hm. Hát nem megmondtuk előre? Persze, hogy az állam gyöngélkedik, ha ideggyönge ember kormányozza!" A konzílium rövid úton meghozza a döntést: "Az ideggyönge távozzék az államból az elmeosztályra, de azonnal! Erős államnak erős idegzetű, ép lelkű és ép elméjű kormányosra van szüksége, és lenne is itt mindjárt egy alkalmas jelölt: az, aki a konzíliumot összehívatta."

Mármost tegnap, egy másik felvonásban, amelyre persze ki emlékszik ma már, az ellentábor tudós doktorai éppen az erős idegzetűt sajnálták le, röhögték ki ideggyöngeként a mágikus színházban. A szereposztás változik, a szerep marad. Ahogy maradnak a kórusok is, marad a mágikus színház. Mindenki beláthatja, hacsak nem ideggyönge maga is, hogy két ideggyönge nem fér meg egy felvonásban. Valójában persze nem a politikai vezérek idegzete és nem is az állam gyönge, hanem a politikai közösség gyönge ahhoz, hogy megakadályozza a politikai osztály s egyszersmind az állam elszabadulását, megtörje a mediatizált politika mágikus színházának varázsát, saját kezébe vegye sorsának irányítását, amely akkor csúszik ki belőle leginkább, amikor Woland és társai népszavazás formájában éppen kezébe teszik le azt - a jogállam nevében, kellő ünnepélyességgel.

A meglepetés, a meghökkentés, a verbális horror és képi terror, a váratlan effektusok, a botrányok és provokációk, az akciók és attrakciók, a közember folytonos privatizálása ("dehogy közember ő - köztörvényes bűnöző!"; "dehogy közember ő - imbecilis csecsemő, tébolyult ámokfutó, vallási tébolyult, lelketlen liliomtipró"), a bulvárpolitika mágikus színházának leglényegéhez tartoznak. Komolytalan vagy őszintétlen hát azon háborogni, hogy meddig mennek el egyesek a politika felszámolásában, amikor pedig csak alkalmazni próbálják a politika önfelszámolási folyamatának jelen szakaszában általánosan bevett eszközöket és fogásokat. Aki valóságos politikai eseményként fogja fel, ami a mágikus színházban történik, maga is a varázslat foglya vagy eszköze lesz. Csak a politikát mint varázslatot megtörő beszédmód kerülheti el a színpadra kerülést és a szolgálatot, ezzel együtt azonban többé-kevésbé a nyilvánosságot is.

A piaci marketing eszközeivel felvértezett bulvárpolitikában az esztétikai képzelőerő jutott végképpen hatalomra, még ha csupán a kommersz tömegkultúra sivár, technicizált élményformáinak szintjén is. Az újdonságot nem a szellemi színvonal, hanem az esztétikai mód jelenti. Az esztétikai hatóerő szempontjából csak erős és gyönge hatás létezik, ám nincs az az erkölcsi, jogi vagy politikai határ, amelyet a politikai technológus, az imidzsméker, a szpícsrájter ne lépne át a feltételezett hatás kiváltása vagy fokozása kedvéért. Innen nézve hörgés és hápogás is csupán hatáselemek a színpadon. Megismerés, érvelés, elemezés, kritika, politika, jog - lévén esztétikailag hatástalanok - száműzetnek innen.

Így lehet, hogy miközben a mágikus színház nézője a semmiben hajóz - mondjuk: a miniszterelnök ideggyöngeségével, látványos testi leszámolásokkal, égbekiáltó szexuális bűntettekkel, vádakkal és vádlottakkal, ilyen-olyan titkosszolgálatok sötét üzelmeinek és vélelmezett rémtetteinek képével van elfoglalva, addig az őt közvetlenül - valóságos testi létében és anyagi boldogulásában - érintő globális történésekből, ökológiai és gazdasági döntésekből, pénzügyi folyamatokból szinte alig érzékel valamit. Miközben a mágikus színház forgószínpadán a nézőtér és a karzat együttes üdvrivalgása közepette hápognak és hörögnek, "bushoznak" és "putyinoznak", "gyurcsányoznak" és "orbánoznak", alig látszik valami abból, ami történik és ami éppen megtörtént. Például abból, amit Ignacio Ramonet, a Le Monde diplomatique elnök-igazgatója A populizmus korszaka című vezércikkében így foglalt össze a francia baloldalt megroppantó választási vereség másnapján élesen és továbbgondolandó módon: "A baloldal elvesztette az eszmék csatáját. Mindezt pedig azóta, hogy a kormányzati pozícióban befagyasztotta a béreket, gyárakat zárt be, munkahelyeket szüntetett meg, felszámolta az ipari körzeteket és privatizálta az állami szektor egy jelentékeny részét. Egyszóval azóta, hogy elfogadta lényegével ellentétes történelmi küldetést, Franciaország 'hozzáidomítását' a globalizációhoz, a bérek rovására és a tőke javára történő modernizációt. Itt húzódik a jelenlegi vereség eredete. Az pedig, hogy a nagy médiumokra - amelyek már régóta a rendszer fő ideológiai eszközei - hárítja a vereség miatti felelősséget, infantilis nyavalygás vagy magatehetetlenség. Hiszen a neoliberális globalizáció által létrehozott új hatalmi hierarchia nyilvánvalóan a gazdasági-pénzügyi hatalmat helyezi a csúcsra, teszi legfőbb hatalommá, amelyet a médiahatalom, az előbbi zsoldosa követ. Mai világunkban ez a domináns duó tartja ellenőrzése alatt a politikai hatalmat, amely viszont a véleménydemokrácia közepette és a globalizáció korában csak akkor nyerhet teret, ha az előző kettő hatalmához cinkos módon hozzájárul."