A stabilitás pedig mind a társadalom, mind a politikusok számára önérték.

Ha viszont kényszer van, akkor elkerülhetetlen a változtatás, hiszen a kényszer eleme pontosan arról szól, hogy a régi stabilitás már nem működik, s így egy új egyensúlyi állapot kialakítására van szükség.

Ha 1831-ben nincs parasztfelkelés Magyarországon a Felvidéken, akkor az 1830-ban megjelent Széchenyi-mű, a Hitel nem válik egy teljes körű reformfolyamat megindítójává. Ha az 1890-es évekre nem válnak átláthatatlanná az örökösödési jogosultságok, akkor vélhetően nem vezetik be a polgári házasságot, az állam és az egyház szétválasztását. Ha 1920-ban nem következik be a trianoni döntés, és nem muszáj újragondolni az egyharmadára zsugorodott ország teljes állami és gazdasági működését, akkor nem következhettek volna be Bethlen István reformjai. Ha 2006-ra a költségvetési hiány nem érte volna el a majd 10 százalékot, akkor nem kellett volna megcsinálni mindazt, ami most történik.

A kényszer és a reform történelmünkben ikertestvérek.

A kényszer lehetőség is. Lehet - mert kell - egy egész addigi gondolkodásmódot revideálni. Lehet egy új vagy részlegesen új gondolkodásmódot kialakítani. Lehet olyan problémákat prioritássá tenni, amiket egy elavulttá vált gondolkodás háttérbe szorított. Lehet mást és másként tenni.

Éppen ezért nem mindegy, hogy a kényszer szülte változtatások milyen eszmei keretben zajlanak és milyen eszmei töltetet hordoznak.

Úgy látom, hogy ma Magyarországon a kényszer szülte változtatások politikai közege és klímája eszmehiányos.

Mielőtt bárki félreértené, eszmehiányon nem a nagy utópiák hiányát értem. Ma Európában nincsenek nagy és koherens utópiák, nincsenek nagy, világmegváltó társadalmi-politikai víziók. A látomások hiányának nyilván sok oka van, de valószínűleg a legfontosabb ok az, hogy a demokratikus politikai berendezkedésnek és a piacgazdaságnak nincs, legfeljebb a demokrácia és a piacgazdaság minőségének van alternativitása.

Mindazonáltal - szerintem - van két olyan terület, amelyik igényelné az eszmei megalapozottságot.

Történetileg a rendszerváltás utáni időszak részben egy új társadalom kialakításáról szól.

A meglévő folyamatok mindegyike pedig vonatkozik azokra a civilizatórikus kihívásokra, amelyeket Európa s így a magyar társadalom is átél. A kihívások globálisak, de az eszmei válasz akkor is egy lokális kultúrában gyökerezik, s így módot nyújt arra, hogy az adott kultúrához illeszkedő eszmei töltekezésű válasz szülessen.

Ami a politika területén ma van, az egyfelől kormányzati gondolkodás, másfelől ellenzéki magatartás. A kormányzati gondolkodás alapvetően racionális-technokrata és etatista. Azok, akik ma kényszer hatására a kormányzati oldalon reformról beszélnek, ezt költségcsökkentő, a költségvetési hiányt csökkentő szándékkal teszik. Racionálisabb és hatékonyabban működő szerkezetben és szervezetben gondolkodnak. Főként azért, mert nyilvánvalóvá vált: ami eddig volt, az finanszírozhatatlan.

Az ellenzéki magatartás gyakorlatilag intellektuális értelemben a semmit jeleníti meg. Azt mondja, hogy reformokra nincs szükség, s minden reformlépés, minden kormányzati változtatási szándék nemzeti tragédiához vezet. Lényegében a magyar rendi ellenállás hagyományát folytatja, de - mint azt tudjuk - a rendi ellenállás és a sérelmi politika történelmünkben különösebb eredményre nem vezetett. Az ellenzéki gondolkodás esetében rövid távú politikai haszonszerzés folyik, minden intellektuális tartalom nélkül.

Úgy látom tehát, hogy egyik oldalon létezik a valami, a másik oldalon létezik a semmi. A kettő nyilván összefügg. Az egyetlen erős, kitapintható intellektuális összefüggést az teremti meg közöttük, hogy egyikük sem reflektál a kényszer szülte lehetőség lehetséges eszmei spektrumára.

A technokrata-etatista racionalizálás és a semmi a magyar politika esetében arról szól, hogy a résztvevők úgy gondolják: lehet intellektuális tartalom nélkül tartós politikai létet garantálni.

Én ezt vitatom.

Úgy gondolom, hogy az ország és a társadalom sikeres működését csak megalapozott intellektuális tartalommal lehet biztosítani.

Az egyik alapvető probléma, hogy az elmúlt 17 évben jószerivel semmifajta vízió nem fogalmazódott meg a tekintetben, hogy az új magyar demokratikus politika, amelyik gazdasági létét a piacgazdaságra alapítja, milyen társadalomban érdekelt, milyen társadalmat akar. A kommunista korszak határozott társadalomképpel dolgozott - részben abba bukott bele, hogy a gazdasági racionalitás keresztbe verte azt az illuzórikusnak bizonyult társadalmi utópiát, amelyet magáénak vallott. A rendszerváltás óta egyszerűen nem téma a magyar politikai elit számára, hogy milyen társadalmat szeretne. Tisztában vagyok azzal, hogy soha nem lehet elérni pontosan azt a célt, amit ilyenkor a politika kitűz - a valóság azt mindig korrigálja -, de az, hogy ténylegesen semmifajta céltételezés a társadalom tekintetében nincs, az mégiscsak eszmehiányos állapotra utal. Az eszmehiányt általában lózungokkal szokták eltakarni. Ma a miniszterelnök azt mondja, hogy polgári Magyarországot akar. Ma a bukott miniszterelnök - az ellenzék vezére - plebejus Magyarországról álmodozik.

Üres, semmitmondó mondatok.

Az igazi kérdés - legalábbis szerintem - az, hogy a politikai elit fejében céltételezésként egy olyan magyar társadalom képe van-e, amelyik képletesen szólva tojás alakú, vagy pedig piramisban képzelik-e el a magyar emberek társadalommá szerveződő összességét.

A tojás arról szól, hogy a kapitalizálódó világban létezik egy viszonylag csekély létszámú szegény réteg alul, egy még csekélyebb létszámú felső gazdag réteg felül, s egyébként a társadalom nagy része egyfajta kispolgári-középosztályosodó modellbe illeszkedik. A piramis arról szól, hogy életviszonyaikban, jövedelmükben erősen rétegzett, hierarchikusan tagolt társadalmi csoportok jönnek létre, ahol is a társadalom jelentős része szegény, pici része gazdag, s alulról felfelé fogyó mértékben vannak jelen azok, akik képesek egy kulturálisan is kitapintható kispolgári középosztályi életvitelre. A társadalomkép azért lenne fontos, mert 17 éve minden kormányzati intézkedésnek természetesen van társadalompolitikai következménye. Nem mindegy, hogy az intézkedések melyik irányba hatnak az emberek viselkedésére és érdekeltségére.

Úgy vélem, hogy ez a probléma speciálisan jellemzi a rendszerváltás utáni társadalmakat - köztük Magyarországot is -, s éppen ezért különösen szükség lenne arra, hogy a magyar politikai elit a kérdést végre komolyan vegye. Tudom, hogy e tekintetben a reformkényszer még inkább sürgetővé teszi a kérdés felvetését, mert addig, amíg különösebb szerkezeti változtatások nélkül fenn lehetett tartani az állami ellátórendszereket, addig el lehetett tekinteni mindettől. De most, hogy hozzá kell nyúlni az ellátórendszerek némelyikéhez,

magától értetődő kényszer, hogy egyfajta társadalmi vízióban is gondolkodni kellene. Nem hiszem, hogy a semmi idiotizmusa - az idiotizmus egy példája: a bukott miniszterelnök azon kijelentése, miszerint "a falu a jövő életmódja" egy olyan országban, ahol a lakosság 70 százaléka városban él! - és a technokrata racionalizmus különösebben igényes válasz lenne arra a kérdésre, hogy milyen társadalmat akarunk.

Mindezekkel a problémákkal szervesen összefügg az, hogy a magyar társadalom erőteljes civilizációs kihívásokkal találkozik, s e tekintetben szintén hiányzik a többé kevésbé koherens intellektuális válasz. Hadd utaljak néhány ilyen civilizációs kihívásra.

Öt magyarból kettő légszennyezett, egy zajszennyezett területen él. Ma már a lakosság egyötöde, azaz kétmillió ember allergiás panaszokkal kénytelen élni. Az Európai Unió 25 tagországának átlagát tekintve Magyarország hatszor kevesebb megújuló energiát használ. Ugyancsak az Unió tagországi átlagához képest több mint háromszor kevesebb magyar vesz részt továbbképzésben. Az EU 23 országának átlagát tekintve a lakosság fele beszéli az angolt társalgási szinten, szemben a magyarok 16 százalékával. Az internetet soha sem használók aránya az EU 25 tagországában 34 százalék, a magyarok esetében 57 százalék. De szóba hozhatnám az öregség problémáját is. Magyarországon több mint hárommillió nyugdíjas van, akik persze nem mind öregek, de egy civilizációs felzárkózásban kiemelten szükség van az un. "öregségiparra" is. A magyar politika fantáziájából csak arra telik, hogy szavazatvásárlásban gondolkodjon: ha az egyik ad 13. havi nyugdíjat, akkor a másik beígéri a 14. havit. Eközben az ország 50 százalékkal kevesebbet költ idősgondozásra, mint az uniós átlag. (Egy önkormányzati nyugdíjas otthonba való bekerülésre a férfiak másfél, a nők egy évet várnak.) A dolog úgy áll, hogy ma az idősgondozás főként a hozzátartozókra hárul, méghozzá jobbágyi típusú munkajáradék formájában.

Természetesen a felsorolás példaszerű. Arra utal, hogy a magyar társadalomnak sok tekintetben erőteljes civilizációs felzárkózásra van szüksége, s ezt a politika különösebben nem teszi tárgyává. Azaz: nincs olyan politikai diskurzus, amelyikben dominálna a civilizációs kihívásokra adott magyar válasz; a civilizációs kérdéseket a politika képtelen átfordítani politikai üggyé. Pedig ha kényszer van, akkor itt igazán sok a kényszer, s nem tehetjük meg azt, hogy ezeknek a kényszereknek a tudatosításától eltekintsünk. A semmi az eleve nem kíván válaszolni. A technokrata-etatista racionalitás pedig mindezekre a problémákra, amelyek egyértelműen a magyarok életminőségét érinti, különösebben nem vonatkozik.

De hadd hozzak egy olyan példát, amely ma Magyarországon különösen aktuális. Az egészségügyről van szó. Alapvetően nem szeretem ezt a kifejezést, mert úgy gondolom, hogy a szóhasználatban megintcsak egy technokrata elem rejtezik, hiszen lényegében az egész intellektuális tartalom csak egy intézményrendszer - lehetőleg gazdaságos - működtetésére vonatkozik. Ez persze dicséretes, de az alapkérdés mégiscsak az, hogy a magyarok meddig akarnak élni. Így aztán számomra relevánsabb az egészségpolitika kifejezés, ami két problémát foglal magába: egyrészt azt, hogy minél tovább legyünk egészségesek, másrészt pedig, hogy ha betegek leszünk, rendes és színvonalas ellátást kapjunk.

Az Európai Unió átlagában az emberek 10 évvel élnek tovább egészségben, mint a magyarok. Az unióban a túlsúlyos polgárok aránya 5 százalékkal kisebb, mint Magyarországon. Egy magyar 80 kilóval kevesebb gyümölcsöt eszik évente, mint az uniós átlag - ezzel szemben (tiszta alkoholban számolva) kb. két literrel többet iszik. Nem csoda, hogy a magyarok viszonylag korán halnak, s így több évvel kevesebb időt töltenek nyugdíjban, mint az uniós átlag, noha az unióban általában később mennek nyugdíjba. Az sem csoda, hogy a 100 ezer lakosra vetített halálozási ráta tekintetében az unió átlagában száznyolcvanan, Magyarországon kétszázhatvanan halnak meg rákban. Míg vérellátási zavarok miatt ugyanez a mutató a magyaroknál 233, az unióban 100 alatt van. Ezenközben Magyarországon jóval magasabb a százezer lakosra jutó kórházi ágy és a gyógyszerkiadások mértéke, mint az uniós átlag.

Természetesen csökkenthető, racionalizálható az ágyszám és a gyógyszerkassza. Csakhogy ettől még nem eszünk több gyümölcsöt, nem leszünk kevesebben rákosak, nem leszünk egészségesebbek, nem élünk tovább.

Egyszóval azt várnám a magyar politikai elittől, hogy tűzze ki célnak azt a nagyon egyszerű, jelszóként megfogalmazható igényt, "Éljen a magyar!", más verzióban "Éljen tovább a magyar!"

Tisztában vagyok azzal, hogy ez a probléma a költségracionalizáló gondolkodást nem izgatja túlzottan. A semmit meg végképp nem érdekli. De nekem fontos.

Mindezek alapján úgy vélem, hogy itt lenne az ideje az eszmehiány helyett azoknak a versengő látomásoknak a megfogalmazására, amelyek nem utópikus víziók ugyan, de mégiscsak érdemben vonatkoznak azokra a problémákra, amelyek így-úgy a mi problémáink.

Megítélésem szerint önmagában elég igénytelen cél az, hogy lehet egymást váltogatni a hatalomban. Megkérdezhetném: de minek?

Az alapkérdés számomra az, hogy velünk mi lesz? Milyen társadalomban akarunk élni és milyen válaszokat találunk a minket érő civilizációs kihívásokra? Ezt hívom kreatív követelésnek.

Hiszek abban, hogy a demokrácia nem alternatív, ezzel szemben a minősége az.

A minőséget pedig a jelző jelezheti. Esetemben a jelző az, hogy felvilágosult.

Felvilágosult demokráciát akarok.