„A brüsszeli csúcsnak az lett volna a hivatása, hogy átmentse a huszonhetek Alkotmányát, de úgy döntött, hogy nem a jövőbe tekint, hanem a múlthoz tér vissza. Többet számított az a néhány állam, amely oly nagyon le akarta fékezni az Uniót, mint az a sok, amely ratifikálta a 2003 júniusában elfogadott alkotmánytervezetet” – írja Barbara Spinelli a torinói La Stampában.

Egy júniusi közvélemény-kutatás adatai szerint az európaiak 66%-a olyan Európát szeretne, amellyel ugyanúgy azonosulhatna, mint a nemzeti intézményekkel. Ettől a brüsszeli megállapodás messze elmaradt. Még az „alkotmány” szótól is ódzkodtak a magas felek. Két éve azt mondták, hogy a franciák és a hollandok azért szavazták le az alkotmányos szerződést, mert túlságosan nyakatekert volt a szövegezése. Hát a mostani egyezmény aztán végképp áthatolhatatlan és kétértelmű.

Annyi azonban kiderül belőle, hogy a tagállamok némileg javított kiadásban visszatértek a nizzai modellhez, márpedig arról hét éve egyfolytában tudni, hogy cselekvésképtelenségre ítéli a kibővített Uniót.

Az Unió döntésképtelen, hacsak mind a huszonhét állam egyet nem ért. Ezért nem sikerült Irak ügyében együtt fellépni, ezért nincs egyáltalán közös külpolitika. A közös külügyminiszternek az alkotmányos szerződés tényleges szerepet szánt, de most visszaminősítették főképviselővé. Ilyen eddig is volt, és nem is volt semmi látszatja.

Még az uniós polgárokat megillető jogok sem kötelező érvényűek. Nagy-Britannia például nem köteles tiszteletben tartani a sztrájkjogot. Lengyelország meg az úgynevezett etikai jogokat, például a diszkrimináció tilalmát.

Az állam- és kormányfők voltaképp nem is hét évet léptek vissza, hanem ötvenet. Réges-rég kipusztultnak hitt szörnyek kísértenek a múltból. Európában ezentúl ismét az államok erőegyensúlya határozza meg a viszonyokat, nem a közös akarat. Az államok egymással folytonos vetélkedésben állnak, és szüntelen szemmel kell tartaniuk egymást.

Ez a mentalitás vitte romlásba Európát, s ezen akartak változtatni az integráció megálmodói. Most ehhez térnek vissza az utódok. Másként aligha fejthető meg az elmúlt fél éven végigvonuló lengyel-német viszály.

Lengyelország vezetői a történelmi sérelmek felhánytorgatásával az integráció előtti időkbe tértek vissza. Mire Merkel kancellár megfenyegette őket, hogy nélkülük hívják össze a kormányközi konferenciát, már késő volt. Sarkozy és Blair ezt nem engedte meg, és ezzel elbúcsúztunk egy álomtól.

Különben is, Sarkozy még az unió céljai közül is kivetette az akadálytalan verseny megvalósulását. Pedig ha ez nem közös cél, akkor a brüsszeli bizottságnak semmi jogalapja nem marad rá, hogy megbüntesse a protekcionista politikát alkalmazó államokat.

Egyesek szerint azonban éppen hogy megmentették azt az álmot. Az államok csak tettetik, hogy behúzták a vészféket, valójában, suba alatt folytatják az európai építkezést. Csakhogy ez nem olyasmi, amit hazudozással létre lehet hozni. A legalapvetőbb hazugság pedig az, hogy az államok szuverénebbek lesznek attól, ha megbénítják az Uniót.