Egy kétszáz éve kapitalista piacgazdaságban működő és ott megerősödött vállalati armadát magáénak tudható nyugati államban nem a kormány feladata, hogy a tőkepiac és a tőzsde megerősítésével foglalkozzon. Egy negyvenévnyi szocializmusból kikecmergő, alacsony pénzügyi kultúrájú társadalomban, ahol az emberek más befektetési formát nemigen ismernek, mint az ingatlanvásárlást, ahol az öngondoskodás és a nyugdíj-előtakarékosság csak elviekben ismert fogalmak, ahol a spekulánsok, bankárok és brókerek negatív hősök az emberek gondolkodásában, ahol a magánvállalkozások a növekedésüket inkább a hitelre alapozó germán vállalati kultúra követésére építik, mint a részvénykibocsátásra építkező angolszász modellre, ahol a magas adó- és járulékterhek miatt a vállalatok a nyereségük könyvelési trükkökkel történő eltüntetésében érdekeltek, miközben a tőzsdei jelenlét által megkövetelt transzparencia maga a mumus, ott nem lehet csodálkozni, hogy kevés ember tőzsdézik, és még kevesebb vállalat megy tőzsdére, minek eredményeképpen a nemzeti tőkepiac lassan elsorvad.

A fentiekben leírt mentalitás sajnos nagyon is jellemző Magyarországra. Ilyen társadalmi miliőben pedig nem is lehet azon csodálkozni, hogy politikai elitünk jelentős része sem érti a hazai tőkepiac gazdasági jelentőségét, éppen ezért nem is nagyon érzékeny a Budapesti Értéktőzsde (BÉT) fejlődésére és az azon keresztül történő privatizáció fontosságára. Ennek köszönhetően a kilencvenes években már elkövettünk egy, a nemzetgazdaságunkra nézve komoly következményekkel járó stratégiai hibát. A kétezres években pedig jó úton haladunk afelé, hogy elkövessünk egy másodikat is.

Első hiba: vállalataink jelentős része külföldi kézben

Magyarország történelme során sok sebet szerzett, de az első világháborút lezáró béketárgyalások okozta területvesztésünket leszámítva azok többé-kevésbé begyógyultak az idő múlásával. A szocializmus 42 évének azonban sikerült egy olyan súlyosan maradandó károsodást okoznia, amit már nem hiszem, hogy valaha is képesek leszünk kiheverni. Mire gondolok? Az önálló magyar vállalati szektor elvesztésére és a világhírnévre szert tevő magyar gyáralapító és ipartelepítő dinasztiák tönkretételére.

A magyar vállalatok egy piacellenes közegben fejlődve, majd teljesen meggyengülve, egy súlyos válsággal küzdő nemzetgazdaságból érkeztek a rendszerváltás biztosította piacgazdaságba. Az államadósság csúcsokat döngetett, az ország egy megállíthatatlanul felfelé kúszó inflációs spirálba került, miközben az ipari kapacitások drasztikus modernizálásra vártak az ehhez szükséges belföldi tőke hiánya mellett. A Németh-kormánynak mindenáron növelnie kellett az ország valutabevételeit, hogy elkerülje a fizetésképtelenség állapotát, valamint megállítsa az ország eladósodását. Ilyen körülmények között kezdődött meg az a kétségbeesett és kapkodó privatizációs korszak, amelyben az akkori döntéshozók kényszerpályán mozogva voltak kénytelenek különösebb mérlegelés nélkül kiárusítani a legkapósabb vállalatainkat.

Noha a parlament által 1990 februárjában elfogadott törvény alapján június 21-én megnyitotta kapuját a BÉT, a kormány elsősorban a költségvetés bevételeinek növelésére koncentrált, és nem mérlegelt egyéb nemzetgazdasági célkitűzéseket, nem gondolkodott azon: hosszú távon hogy is nézzen ki Magyarország vállalati szektorának szerkezete. Így a pénzintézeteink, a nagyvállalataink, a kereskedelmi láncaink és az országos energiaszolgáltatóink a privatizáció végére döntő többségében külföldi stratégiai kézbe kerültek. Ezek a vállalataink új tulajdonosaiknak köszönhetően ma jól működnek, nyereségesek, és húzzák az ország GDP-jét, bármennyire a fékre lépett is gazdaságpolitikájával az elmúlt 17 évben többször is a mindenkori kormány. Azonban mindennek köszönhetően kevés kivételtől eltekintve mára szinte alig maradt vállalat, amelynek legfontosabb döntéseit itt Magyarországon, magyar menedzsment hozná meg. Mivel ez a folyamat sajnos még mindig nem ért a végére, így a hazai gazdaság növekedése egyre kiszolgáltatottabb, mert egyre jelentősebb részben a külföldi tulajdonosok piaci magatartásától függ, miközben lemondtunk arról, hogy a mi vállalati szektorunk vásároljon fel más társaságokat a világ egyik leggyorsabban növekvő térségében.

Az elmúlt 57 év így elvágta a lehetőséget attól, hogy a szintén erőforrásokban szegény, kisméretű Svájc vagy Ausztria pályájára álljunk, ahol a tőzsdén keresztül olyan önálló világhírű vállalatbirodalmak nőttek naggyá, mint az UBS, a Credit Suisse, a Nestlé, a Novartis, az Erste, a Wienerberger, az Uniqa vagy a RedBull. A tőzsdén keresztül privatizált, és ennek köszönhetően magyar menedzsment irányítása alatt maradó, helyi központtal működő nemzeti büszkeségeink, a Mol, az OTP Bank és a Richter Gedeon egészen másképpen állnak a hazai gazdaság növekedéséhez, valamint a kutatás-fejlesztés, az oktatás, a kultúra és a sport támogatásához, és végül, de nem utolsósorban az adófizetéshez, mint külföldi társaik. A vállalati központok azonban egyéb anyagi többlet-hozzájárulást is jelentenek egy ország gazdaságának, hiszen például a cég leányvállalatainál kitermelt profit is legtöbbször a központba érkezik.

A tőzsde azonban nemcsak az állami vállalatok privatizációjával tudja biztosítani az ország érdekeit, hanem a magánszférán keresztül is. Az egész régiónkról elmondható leggyakrabban megfogalmazott gazdasági probléma: a tőkehiány. Megfigyelhető Magyarországon is, hogy a hazai viszonylatban jelentőséggel bíró középvállalataink regionális szerepre elsősorban méretük és tőkehiányuk miatt alkalmatlanok, sikerességük eredményeként csupán abban reménykedhetnek, hogy egy tőkeerős nemzetközi vetélytársuk számára vonzó felvásárlási célponttá válnak. Éppen ezért támogatni és ösztönözni kell a hazai vállalatok tőkepiacról történő tőkeellátottságát, hiszen a hitelből finanszírozott növekedés csak lassú ütemet biztosít, nem értékeli fel az adott vállalatot, viszont annál inkább sebezhetővé teszi. Éppen ezért szükséges megteremteni annak a feltételeit, hogy a hazai megtakarítók pénze könnyen beáramolhasson a tőkepiacon keresztül a reálgazdaságunkba. Sajnos a külföldi tőzsdei befektetők aránya a BÉT-en jegyzett cégek esetében még mindig több mint 75 százalék, míg a hazai lakosság a részvények mindösszesen 4 százalékát birtokolja. Azt, hogy ez mennyire csak Magyarország problémája, jól mutatja, hogy mindeközben a négyszer nagyobb kapitalizációjú varsói tőzsdén jegyzett vállalatok 32 százaléka hazai intézményi befektetők, 13 százaléka pedig a lengyel magánszemélyek kezében van. Ez viszont azt is jelenti, hogy a magyar lakosság - amely ma is még megtakarításainak a 60 százalékát a párnája alatt őrizgeti - több ezer milliárd forinttal lehetne gazdagabb, ha bízott volna a tőzsdén jegyzett vállalataink sikereiben, és vásárolt volna részvényeikből. Ugyanis a 2004-ben beállított 8000 pont körüli BUX index emelkedése a mostani 28 000 pont feletti szintre azt jelenti: ennyivel lettek értékesebbek ezek a vállalatok, a részvényeseik pedig ennyivel gazdagabbak.

Második hiba: megtakarításaink külföldre vándorolnak

Miközben a teljes lakossági pénzügyi vagyon (ingatlant, párna alatt tartott pénzt és egyéb üzletrészt is figyelembe véve) az elmúlt időszakban háromévente kb. 50 százalékkal növekedett, addig a nyugdíjpénztárakban, nyugdíj-előtakarékossági számlákon, befektetési alapokban, valamint biztosítói termékekben elhelyezett pénzügyi megtakarítások évenként megduplázódtak. A lakosság tőkepiaci megtakarítása 2007 elejére már meghaladta a 6200 milliárd forintot, ami a teljes volumen több mint egyharmada. A következő években sem várható, hogy ez a trend megfordulna, ráadásul ezeken belül egyre látványosabb az eltolódás a részvényalapú instrumentumok irányába, az állampapírok rovására. Az elmúlt években a befektetési alapok állományán belül komoly átrendeződés volt tapasztalható, így az addig sokkal népszerűbb pénzpiaci és államkötvény alapok 80-90 százalékos piaci súlya mostanra 50 százalék alá csökkent. A részvény típusú befektetések további térnyerését fogja jelenteni a 2006-ban elfogadott, a nyugdíjpénztárak befektetéséről szóló kormányrendelet is, mely minimum 40 százalékos részvénytartási arányt ír elő minden nyugdíjkorhatártól 15 évnél távolabb álló személynek, hacsak másképpen nem rendelkezik. Ez az új szabály 2009. január 1-jéig adott haladékot a pénztáraknak a portfólióik átalakítására, mely körülbelül 150 milliárd forint pótlólagos részvénykeresletet fog jelenteni a következő másfél évben. Mivel a BÉT a Matáv 1997-es debütálása óta nem látott újabb jelentős bevezetést, ezért a hazai intézményi befektetők egyre inkább arra vannak kényszerülve, hogy külföldi tőzsdéken is körülnézzenek. Pontosan ezért a Mol körül a napokban kialakult tőkepiaci csata a hazai megtakarítások szempontjából is jelentőséggel bír, hiszen részvényei ma körülbelül 200-300 milliárd forintnyi lakossági megtakarítást kötnek le idehaza.

Ma szinte a teljes magyar bankrendszer, az összes nyugdíjpénztárunk és biztosítónk külföldi kézben van. A nemzetközi konszolidációs láznak és a költséghatékonyság egyre komolyabb szerepének köszönhetően az euró bevezetéséhez közeledve egyre könnyebb lesz a pénzintézeteink tulajdonosainak felszámolni itteni vagyonkezelésüket, és azt beolvasztani a hagyományos pénzügyi központokban - Londonban, Amszterdamban vagy Frankfurtban - működő egységeikbe, amennyiben a magyar tőkepiac nem lesz képes megfelelő méretet és dinamizmust mutatni részvénykínálat terén. Ez pedig annak fényében lesz különösen fájdalmas, hogy a hazai vagyonkezelők szinte törvényszerűen felülsúlyozzák portfólióikban a magyar részvényeket az ország világgazdasági súlyához képest. Ennek megfelelően ma még 85-15 százalék körül mozog a hazai-külföldi befektetések aránya. Amennyiben a hazai lakosság pénzügyi megtakarításainak sorsáról a nemzetközi pénzügyi központokban döntenek majd, akkor a magyar értékpapírok vásárlása sokkal kevésbé lesz valószínű, mint mondjuk kínai, orosz vagy indiai részvényeké. Ráadásul csakis a hazai intézményi befektetők azok, akik a magyar kis és közepes cégek részvényei iránt érdeklődnek. Ha ők eltűnnek, a feltörekvő magyar vállalatok tőkebevonó lehetősége jelentősen meggyengül.

A hazai befektetési szolgáltatások és ezzel együtt a nemzeti megtakarításaink külföldre vándorlása még egy másik problémát is felvet, amelynek pedig már közvetlen költségvetési kihatása is lenne. A megtakarítási szolgáltatók ugyanis GDP-t növelő hozzáadott terméket képeznek a megtakarítások összegyűjtésén és adminisztrációján, valamint a befektetések tényleges elvégzésén keresztül. Ha a tőkepiacunk ténylegesen elpárolog, akkor ez az utóbbi tevékenység is könnyen a hagyományos pénzügyi központokba csoportosítódna át, ami pedig azt jelenti, hogy a hazai lakosság által a befektetési szolgáltatásokért eddig itthon megfizetett több 10 milliárd forintnyi jutalék Európa más országaiban járulna hozzá a gazdasági növekedéshez. Az értékesítésre fordított költségek egy része persze biztosan hazánkban maradna, de amennyiben a hazai befektetési szakma a tőkepiaccal együtt elvérezne, úgy csak az ügynöki közvetítői funkciók, mint "pénzfelvevő automaták" maradnának a hazai pénzügyi szektor hatáskörében. Ez pedig azt jelenti, hogy a magyar lakosság még a mainál is sokkal inkább védtelenebbé válna a befektetéseinek biztonságát tekintve.

Következtetések

Mi is az a tőzsde? Nagyon leegyszerűsítve: a lakosság megtakarításának és a vállalatok növekedését biztosító tőkeigényének a koncentrált találkozási pontja, ahol a megtakarító befektetővé válik azáltal, hogy részvény formájában tulajdonrészt vásárol az adott vállalatban. Minél több megtakarító, minél jelentősebb részvényigénnyel és minél több vállalat minél nagyobb részvénykínálattal jelenik meg a tőzsdén, annál hatékonyabban működő tőkepiacról és ezáltal annál versenyképesebb nemzetgazdaságról beszélhetünk. Tudna működni egy kis ország gazdasága saját tőkepiac és tőzsde nélkül? Természetesen igen, csak sokkal rosszabbul. Az az ország, amely ma nem rendelkezik működő tőzsdével, biztos, hogy nem demokratikus berendezkedésű. Az az ország pedig, ahol van tőzsde, de a politikai elit hátat fordít neki, lemond arról, hogy bárminemű jelentős szerepet tölthessen be földrajzi környezetének gazdasági és pénzügyi világában. Ezért a tőzsde nemcsak kereskedési hely, de az adott ország erejének és a gazdaságát jellemző transzparenciának a fokmérője is egyben. Ha nincs tőkepiac, akkor nincs szerepe a hazai befektetőknek, ebben az esetben pedig nincs esély arra, hogy a közepes hazai vállalatok tőkét vonjanak be. Akkor pedig esélyünk sem marad, hogy új nagyvállalati központok alakuljanak ki. Ha pedig nem lesznek hazai kézben lévő nagyvállalatok, akkor pedig nincs mibe fektetni megtakarításainkat, így azok kényszerűségből külföldre távoznak majd.

Erős, hazai központtal és magyar irányítással rendelkező vállalatokra van szükségünk! Ezek pedig csak tőzsdei megmérettetésen keresztül alakulhatnak ki. Éppen ezért fontos, hogy a hazai lakosság megtakarításával a hazai tőkepiacokon keresztül a magyar vállalati szektor fejlődését és növekedését finanszírozzuk! Mindezekből pedig az következik, hogy nemzetgazdasági érdek és a mindenkori magyar kormány kötelessége megerősíteni a BÉT-et, amely alapjában véve mindennek ellenére már ma is a régió leghatékonyabban és legjobban működő börzéje. Nagyon fontos ugyanis a piac likviditása, amelynek alapvető hatása van az árazásra. A BÉT pedig mind a forgási sebességben, mind pedig a likviditási mérték tekintetében a legjobb Kelet-Közép-Európában. Az, hogy a magyar részvények forgási sebessége 82 százalékos, míg a lengyeleké csak 42, annak köszönhető, hogy a BÉT-en a bevezetett 5 legnagyobb részvény közkézhányada 63 százalékos, míg a Varsóban jegyzetteké csak 50 százalék. Világszerte növekszik a határidős piacok szerepe a részvény- és kötvénykereskedelem mellett a tőzsdéken. Tavaly Budapesten a két tőzsde egyesítése után a derivatív szekció forgalma beérte az azonnali piacét. A sikerek további folytatásához és a magyar tőkepiac megerősödéséhez a kormány úgy tud hozzájárulni, ha az eseti felületi kezelés helyett valós stratégiai szerepet biztosít gazdaságpolitikájában a nemzeti tőzsdénknek. Hogy mi volna ezzel kapcsolatban az én javaslatom? Részlegesen magánosítsa a kormány a tőzsdén keresztül a még megmaradt olyan állami vállalatokat, például az Állami Autópálya Kezelőt, a MÁV Cargót, a Budapest Airportot, a Magyar Postát, a Szerencsejáték Zrt.-t vagy a Magyar Villamos Műveket, mindeközben pedig teremtse meg a megfelelő adó- és jogszabály-módosításokkal azt az ösztönzőrendszert, amely a hazai börze felé tereli a szürkezónából a magyar középvállalatokat, hogy az így megnövekedett részvénykínálat erős hazai tőkepiacot teremtve felszívja és itthon tartsa a magyar lakosság folyamatosan növekvő pénzügyi megtakarításait!

A szerző a Budapesti Értéktőzsde elnöke