Néhány nap telt csak el, és a hétvégi optimizmus már messze van. Akit még érdekel egyáltalán a „Kármán-ügy”, lázasan próbálja szétbogozni a reménytelenül kuszálódó szálakat. A tisztes polgárokká vedlett maffiózók és politikai patrónusaik máris nyugodtan hátradőlhetnek – a vita középpontjában már nem ők állnak, hanem a megvert újságíró szavahihetősége, kapcsolatai, és a legkülönbözőbb híresztelések az újságíró szándékairól, céljairól, eszközeinek tisztaságáról, illetve a Kármán Irént ért támadásról.

Természetesen Kármán Irén maga is sokat tett azért, hogy ez a kusza helyzet előálljon. Nem állíthatja magáról, hogy pártatlan, objektív kívülálló, különösen akkor nem, ha valamelyik szereplővel szoros személyes kapcsolatban is áll. Hajlamos vagyok ugyanakkor a megértésre mindazokkal ellentétben, akik Kármán Irén személyes hitelére kérdeznek rá. Talán azért, mert eleve szkepszist ajánlok mindazok szavainak hitelével kapcsolatban, akik a zűrös ügyekben sokszorosan érintett informátorok kiszivárogtatásai alapján próbálják rekonstruálni, mi és hogyan történt valójában. Az újságíró – különösen, ha magányosan, háttér nélkül dolgozik - nem tehet mást, kapcsolatba kell lépnie a botrány szereplőivel, hogy egyáltalán adatokhoz jusson. A közölt információk torzak, hiszen minden szereplő elsősorban magát védi. Az egymásnak ellentmondó közlések és a dokumentumok értékelése hozhat valamilyen eredményt, de csodára nem lehet számítani.

Aki tehát arra számított volna, hogy a tényfeltárás már megtörtént, és nincs más hátra, mint kimondani a fő felelősök eddig titokban tartott nevét, az tévedett volna. Nem szabad készpénznek venni azokat a tényeket és adatokat sem, amelyeket a megtámadott újságíró közzétett.

Kármán Irén megtámadásával mégis valami alapvetően megváltozott. Sőt, a változás annyira komoly, hogy talán a visszarendeződés sem lehet teljes. Az ellenerők érzékelhetően megindultak, a Kármán Irén hitelességét sikeresen kétségessé tevő informátorok és „nevük elhallgatását kérő” szakértők kampánya gyorsan kibontakozott. Két eredménye is van azonban ennek a néhány napnak, amelyekre érdemes figyelnünk. Az egyik: a közvéleménynek a Kármán Irént ért támadás hírére, az őt fenyegető életveszélyre adott egyértelmű és erős válasza bebizonyította, hogy politikai oldalaktól független, általános vágy és képesség van a demokratikus nyilvánosságban viszonyaink normalizálására. Egy újságíró megtámadása olyan tény, amely háttérbe tudja szorítani az előítéleteket, és rávilágít, hogy minden konfliktusunk mellett is vannak nagyon fontos közös értékeink, amelyeket mindannyian legelőre sorolunk.

A másik pozitív fejlemény szorosan összefügg az előzővel: váratlan erővel mutatta meg magát a „hivatalos” nyilvánosság mellett létező „civil” nyilvánosság. Az a vélemény- és információ áradat, amely Kármán Irén blogjára rázúdult, a közvélemény „első nyilvánosságtól” független megszerveződésének lehetőségeit, szükség esetén és fontos közös célok felmutatása esetén a mozgósítás eddig ismeretlen távlatait vetítette előre.

Mindezek akkor is fontos pozitív tapasztalatok, ha ezúttal – ki lehet mondani – kérészéletű volt  a közvélemény ébredésének korszaka. Nem lehet elvitatni Kármán Iréntől mindebben a főszerepet.