Az állatkínzó lelke
"Kedves emberek kínoznak állatokat" - állítja Stacey Monfils amerikai pszichológusnő legutóbbi, interneten publikált cikkében, mely arról értekezik, hogy milyen pszichológiai mozgatórugói lehetnek annak, aki rendszeresen állatokat kínoz. A pszichológusnő több felmérést is végzett a témában, amelyből kiderül: gyakorlatilag a közvetlen környezetünkben is rengeteg olyan ember él, aki valahol, valamikor már kínzott állatokat.
Az állatkínzás palettája roppant összetett ugyanis, állítja a pszichológusnő, ebbe a kategóriába tartozik, amikor valaki légpuskával madarakra lövöldözik, de éppen úgy idesorolható az olyan extrém erőszak is, amikor valaki szórakozásból benzinnel leönt egy macskát, vagy szándékosan tart teljesen elzárva állatokat.
Monfils szerint az előbb felsorolt cselekedetek morálisan inkább elítélhetőek, mint a nagyiparban előforduló embertelenségek, a nagyipart ugyanis valamilyen formában, de rehabilitálja, hogy élelmiszert vagy használati tárgyakat állít elő az emberiség részére, míg az öncélú állatkínzásnak semmilyen más mozgatórugója nincs, mint hogy fájdalmat okozzon az állatoknak.
"Milyen az arca egy állatkínzónak?" - teszi fel a kérdést a pszichológusnő cikkében, és meg is válaszolja azt. Kiderül, hogy az ilyen állatkínzók rendes tagjai a társadalomnak, hiszen tevékenységükre a legtöbb esetben csak nagyon ritkán derül fény. Bár szinte a világ öszszes fejlett országában találhatunk már olyan, kifejezetten állatkínzást szankcionáló törvényt, melynek elrettentő erővel kellene hatnia az ilyen emberekre, úgy tűnik azonban, ezek a törvények nagy részükben hatástalanok maradnak. Egy állatkínzó személyére ritkán derül fény, Magyarországon akkor kap nyilvánosságot egy-egy konkrét eset, ha beszámol róla a sajtó.
Végigolvasva az állatmenhelyek beszámolóit azonban kiderül, hogy havi rendszerességgel találkozhatunk szörnyűségekkel: nem is olyan régen egy magyar gazda úgy döntött, hogy "házilag" végzi el kutyája kasztrálását, a még élő állatra a saját vérében találtak rá az állatvédők, de az is előfordult, hogy egy macskát "kedvtelésből" vert meg úgy a gazdája Budapesten, hogy az állatnak lebénult mindkét hátsó lába. Sorolhatnánk a szörnyűbbnél szörnyűbb eseteket, egy azonban biztos: folyamatosan zajlik állatkínzás a fejlett nyugati társadalmakban, maga az esemény egyáltalán nem elszigetelt, s bár hivatalos adat nem áll a rendelkezésünkre, az állatvédő alapítványok az állatkínzók számát több ezerre teszik az országban.
"Az állatkínzókra azonban nem árt odafigyelni" - állítja Robert D. Hare börtönpszichiáter. Számtalan elítélt mentális állapotát vizsgálva ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy az általa pszichopatának diagnosztizált páciensek nagy részénél közös gyerekkori jellemző a különös kegyetlenség az állatokkal szemben.
Nem szabad ezt azonban összekevernünk a gyermekkori kíváncsisággal: attól senki sem számít pszichopatának, ha gyerekkorában kíváncsiságból felrúgott egy hangyabolyt, a pubertáskor lezárulásáig ugyanis a legtöbb emberben megszilárdulnak azok az erkölcsi szabályok, amelyek alapján belátja, hogy az állatokat bántani nem helyes.
Mi történik azonban azokkal, akik felnőtt korukban előszeretettel kínoznak állatokat? A pszichológia egyszerre több választ is kínál az állatkínzók lelkének megértésére. A szakemberek között elfogadott az a nézet, hogy a legtöbb állatkínzó tevékenységének elsődleges mozgatórugója a szexualitás, vagyis az, aki állatokat kínoz, komoly szexuális elfojtásokkal vagy rendellenességekkel rendelkezik, melyeket alárendelt élőlényeken akar "beteljesíteni". Azzal, hogy állatokat kínoz, egyszerre gyakorol hatalmat és érzi dominanciáját, olyan hatalomérzése van, melyet szigorú szabályokkal átszőtt társadalmunkban nem tud, vagy nem is lehet beteljesíteni.
"Az ilyen emberek nem rendelkeznek bűntudattal" - állítja Hare. Ellenben ha időben odafigyelünk az ilyen cselekedetekre, akkor nagyobb eséllyel szűrhetjük ki a jövőbeni emberellenes cselekedeteket is. A felelősségre vont állatkínzók a lehető legritkábban ismerik el bűnösségüket, gyakran még a bizonyítékok látványa sem hozza zavarba őket, egyszerűen nem veszik tudomásul cselekedetük súlyát, illetve nem vállalják tettükért a felelősséget, melyet szerintük nem követtek el.
"Magyarországon az állatvédelmi törvény egy kicsit sem elrettentő erő" - állítja Nagy Henriett, a Noé Állatotthon alapítvány munkatársa. Tapasztalata szerint ma Magyarországon az állatokkal való visszaélés legsúlyosabb esetei vidéken történnek, ahol gyakran a mai napig elfogadott, hogy egy kutyát napokig ki lehet láncolni, illetve veréssel nevelni. Elmondása szerint az állatokkal szembeni kegyetlenség gyakran butaságból fakad: egyszerűen nem tudják, mik az állat igényei, ehhez még társulhat a rosszindulat, illetve a fent már részletezett mozgatórugók. "Nem is nagyon várható változás a magyar társadalomban, amíg ilyen engedékenyek a törvények" - állítja Nagy. Magyarországon ugyanis a gyakorlatban csak pénzbüntetéssel sújtják az állatkínzókat, ennek befizetésére pedig akár részletfizetési lehetőség is akad.
Hogy mit kellene tenni korunk állatkínzóival, arról megoszlanak a vélemények, elfogult állatvédők a törvény szigorítását követelik, a börtönbüntetés realizálását. Abban azonban mindenki egyetért, hogy az olyan ember, aki szórakozásból kínoz állatot, nem tekinthető normálisnak, valamilyen kezelésre, de legalább felvilágosításra szorul. Az azonban, hogy törvényileg legyen kötelezve az állatkínzó egy pszichiáter felkeresésére, még szinte sehol sem bevett gyakorlat a világon. Elvégre "csak" állatokról van szó.
