Szemben számos elődjével, Szekeres Imre nem kezdett saját haderő-átalakítási koncepció kialakításába, hanem átvette a minisztérium korábbi vezetésének haderőreform-modelljét. S bár ezért a szakma egy részétől ma is bírálatok érik, politikai szempontból alighanem jól döntött. Az elmúlt több mint húsz esztendő magyar haderőreform-kísérletei ugyanis nem kis részben éppen azért futottak zátonyra, mert a tárca valamennyi új vezetése sutba dobta elődei elképzeléseit, saját koncepciót dolgozott ki, sok időt veszítve ezzel, s befejezetlenül hagyva hátra elképzeléseit. Többek közt ez vezetett oda, hogy 2002-ig a Magyar Honvédség (MH) átalakítása lényegében kimerült a létszámcsökkentésben, s jelentősen amortizálta a magyar haderő humánerőforrását is. Mindenekelőtt azzal, hogy a tiszti és tiszthelyettesi kar figyelmét saját egzisztenciájával foglalta el, elvonva azt a katonai szakma gyakorlásától. Az önkéntes haderőre való 2004. novemberi áttérés, illetve a védelmi költségvetés csökkenése még sürgetőbbé tette, hogy a tárca strukturális átalakítása nyugvópontra jusson.

A második Gyurcsány-kormány első évében a HM és a Magyar Honvédség vezetési és irányítási rendszerében következtek be a legjelentősebb változások. Ennek keretében a tárca három nagy lépést tett. Először: a profiltisztítás jegyében kezdeményezte több háttérintézményének más felügyeleti szervhez való átadását. A Kormányzati Frekvenciagazdálkodási Hivatal, az MH Katonai Fogház és a Katonai Légügyi Hivatal esetében ez sikerrel járt, a HM Védelmi Hivatal és a kétharmados parlamenti döntést igénylő katonai ügyészség esetében még nem. Az igazságügyi és rendvédelmi tárca ellenállása miatt meghiúsult a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem és a Rendőrtiszti Főiskola tervezett integrációja. Egyes hírek szerint ugyanakkor a honvédelmi tárca hamarosan kénytelen lesz lemondani a Katonai Felderítő Hivatal (KFH) és a Katonai Biztonsági Hivatal (KBH) felügyeletéről, ezeket ugyanis - nemzetközileg szokatlan megoldással - a MeH által felügyelt polgári titkosszolgálatokkal vonják össze. Másodszor: a Magyar Honvédség korábbi középszintű parancsnokságainak nagyobb részéből (légierő, szárazföld, híradó és informatika, logisztika, egészségügy, budapesti helyőrség) a tárca 2007 elején felállította az MH Összhaderőnemi Parancsnokságát (ÖHP). S végül három funkcionális ügynökséget (fejlesztési-logisztikai, közgazdasági-pénzügyi, infrastrukturális), illetve egy egészségügyi központot hozott létre a korábban e területeken széttagoltan működő, több mint tucatnyi HM-intézményből és szervezetből.

A minisztérium vezetését leginkább a hatékonyabb működésre való törekvés ösztönözte ezekre a lépésekre, egyszerűbben szólva: el akarták zárni a csapokat, melyeken keresztül az egyre csökkenő védelmi büdzsé elfolyt. Ma kétségtelenül egyszerűbb és átláthatóbb a HM és az MH intézményi szerkezete. Más kérdés, hogy a változtatások kritikusai szerint az ördög itt is a részletekben bújik meg, vagyis az új intézmények gyakorlati működése dönti majd el az átalakítás sikerét.

A változtatások másik lényeges motivációja egy olyan új haderő-szerkezeti modell kialakítása, melyben a vezérkari főnök a miniszter legfőbb katonai tanácsadója, az általa vezetett vezérkar kizárólag a stratégiai kérdésekkel foglalkozik, a haderő közvetlen irányítása pedig a hadműveleti szintű MH ÖHP-re hárul. E megoldást - amely számos más európai országban igen jól működik - elsősorban azért bírálják néhányan, mert idegennek érzik a magyar katonai vezetési hagyományoktól.

Végül harmadszor: az említett szerkezeti lépések kapcsán érezhető a HM vezetésének az a szándéka, hogy változtasson a haderő fejnehéz jellegén. Az átszervezések eredményeként jelentkező 3300 fős létszámcsökkentés mellett ezt szolgálja a tábornoki és a tisztikar létszámának tervbe vett csökkentése, a rendszerből jelenleg hiányzó mintegy 1500 szerződéses katona pótlására való törekvés, s az is, hogy több katona kerülhet a csapatokhoz.

A belső arányok megváltoztatása nem egyszerű. Az évtized elejéhez képest (amikor a kormány a közalkalmazotti fizetésekhez igazította a katonák járandóságát) napjainkra a katonai pálya által kínált kereseti feltételek amortizálódtak. A 270 milliárdos költségvetéssel gazdálkodó tárcának a versenyszférával kell felvennie a versenyt a szakemberekért. A kulcsfontosságú intézmények vezető posztjaira pedig csak akkor talál tapasztalt, megbízható és jó szakembereket, ha megpróbálja legalább megközelíteni a versenyszféra által kínált feltételeket. Erre most csak akkor van esélye, ha a köztisztviselői és közalkalmazotti bérkereteket megtoldja a tiszteknek járó pluszjuttatásokkal.

A forráshiány és a csökkenő védelmi költségvetés legsúlyosabban a haditechnikai fejlesztéseket érinti. A legnagyobb probléma az, hogy több mint 90 százalékos a megörökölt, szerződésekben rögzített fejlesztések aránya! (A Gripenek bérlése és felfegyverzése, a gépjárműbeszerzés, a híradóeszközök beszerzése stb.) Ez évekre gúzsba köti a HM és az MH vezetésének kezét. Sőt, néhány korábban megkötött projekt (pl. a kanadai pilótaképzés) esetében a tárca fut a pénze után, mert akkora is fizetnie kell, ha nem tudja kihasználni a szerződésben felajánlott ellenszolgáltatást. Bár a lekötött projektek egy részét talán joggal éri szakmai kritika (pl. a Gripen-programot), a jelenlegi vezetésnek csupán a tanulságok levonására van esélye. Mindenekelőtt arra, hogy egy ekkora ország fejlesztési forrásait hosszú évekre lekötik a NATO által favorizált fejlesztések akkor is, ha időközben a szövetségben más lett a fejlesztésre kijelölt slágerterület.

A fejlesztések terén - miként elődjei - a Szekeres-féle honvédelmi vezetés is csupán két megoldás között választhat: átütemezi a tárca fejlesztési terveit, vagy módosítja a NATO-nak tett korábbi ígéreteket és felajánlásokat. Bár hosszú távon alighanem ez utóbbi érné meg jobban, a tárca vezetése eleddig mindig szívesebben nyúlt az átütemezés eszközéhez, maga előtt görgetve és utódaira hagyva a teljesít(het)etlen ígéreteket. Emellett természetesen törekedhet - miként teszi is - fajlagosan olcsóbb, különleges képességek fejlesztésére és felajánlására is, melyek speciális jellegüknél fogva növelhetik az ország nemzetközi presztízsét (pl. víztisztítás, biológiai labor, hídépítő-képesség stb.).

A látszat ellenére a haderőreform és a tárca sikere nem csupán pénz kérdése. Legalább ilyen fontos az is, hogy a minisztérium és Magyar Honvédség vezetése mennyire képes megfelelni a közvélemény elvárásainak. Nemzetközileg ezt ma a közös missziókban való magyar részvétel határozza meg, belpolitikai értelemben pedig alapvetően két tényező. Egyrészt, hogy a társadalom számíthat-e a magyar katonákra szükséghelyzetekben (pl. árvizek és egyéb katasztrófák esetén); másrészt, hogy a védelmi szféra vezetésének sikerül-e konszenzust teremtenie bizonyos alapkérdésekben. A tárca eddigi teljesítménye mindhárom területen jónak mondható. A mértékadó brüsszeli és washingtoni források szerint az ország megítélése e tekintetben az elmúlt egy évben javult. A 2006-os árvizek kapcsán a honvédség csak elismerő szót kapott. Végül a HM vezetése számos kérdéshez meg tudta szerezni az ellenzék támogatását (pl. az afganisztáni misszió vagy a Magyar Honvédség további fejlesztése kapcsán), s nyitottnak mutatkozik bizonyos ellenzéki javaslatokra is (pl. a tartalékos rendszer megteremtésére vonatkozóan).

A kormány és az ellenzék egyetértése azért is különösen fontos ezen a területén, mert a magyar politikai elitet és a magyar társadalmat jellemző biztonságpolitikai provincializmus csakis közös összefogással oldható fel, s csakis azok által, akik képesek magukévá tenni a stratégiai gondolkodást.

Tálas Péter, biztonságpolitikai szakértő