A sporthíradó.

Mai ésszel felfoghatatlan, de megannyi ember a néhány perces összeállításért ült be hetente többször is a moziba - miközben az azt követő játékfilmet rendszerint csak egyszer nézte meg -, azaz ha tetszik, az ő kedvéért váltott jegyet a kis- és a nagyfilmre. (Mondom, inkább az előbbire.) Meg persze Puskás, Kocsis, Göröcs, Albert, Farkas és a többi nagyszerű labdarúgó kedvéért, hiszen ki ne akarta volna újra és újra látni a klasszisok mutatványait?

Vagy az ötkarikás diadalokat. Azok is meg voltak örökítve szépen, elvégre Helsinkitől Montrealig hat olimpián vette celluloidra a magyar sikereket.

Az ötvenes évek elejétől hétezer (!) riportot és több mint ötszáz, tíztől kilencven percig terjedő dokumentumfilmet készített; ha sportoló nem is volt soha, örök világcsúcstartónak nevezhető. A londoni 6-3 felvételeivel pedig elérte, hogy heteken keresztül "az évszázad mérkőzésének" a kockái peregtek a filmhíradó helyett.

Magát váltotta önmagával.

Legendás pályafutásáért kapott - még szép! - életműdíjat, átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, de a legnagyobb kitüntetése az volt, hogy a népszerűség tekintetében évtizedeken át a legragyogóbb sportolókkal vetekedett.

Csőke Józsefnek, a filmhíradózás ma nyolcvanéves rendezőfejedelmének mégsem kell majd szobrot állítani.

Mindent megőriznek róla a kockák.