A kedves sajtó- és médiamunkások újfent elkövettek egy hibát: megpróbálták kideríteni, mi okozta Janics kajakozó és Fábiánné edző szakításig fajuló ügyét, ennek nyomán kérdéseket tettek fel, illetve szerettek volna feltenni az érintetteknek.

Janics kajakozó elsősorban szolid csöndbe borult, majd nyilatkozott a sportnapilapnak, egyebek között azt: "Amikor (a hó elejei, szegedi válogatón) a riporterhad megindult felém, csak arra gondoltam, de jó lenne most Bácskapalánkán lenni. Be is ültem a Chryslerbe..." Most pedig Fábiánné nyilatkozott oda az origo című internetes lapnak: "Újságot nem olvasok, mert nem az igazat írják meg. (...) Ez a felturbózott hajkurászás, ez a riporter teszem-veszem, újságírás ide-oda ártott a csapatnak."

Kár, hogy nem látják: lehajtott fejjel ülök a gép előtt, és arcom vörös a szégyentől.

Ráadásul eszembe jut az elmúlt három év.

Hogy tudniillik a 2004-es olimpia után, aztán a múlt nyári, szegedi kajak-kenu-vb-n nem akadt olyan mocskos médium, amely ne magasztalta volna az egekig a fantasztikus sportolót és a zseniális edzőt, a fantasztikus sportoló és a zseniális edző pedig ne nyilatkozott volna készséggel és önfeledten arról, menynyire kék az ég. Talán időnként még az is elhangzott, hogy köszönjük az érdeklődést, az ellenben biztosan nem: hagyjon, nem nyilatkozom, úgysem az igazat írja meg. Miként a kocsiba pattanás tényállása se forgott fenn, midőn a riporterhad megindult.

És akkor most mondanám, hogy nemcsak a jót, hanem a rosszat is tudni kell elviselni, de két okból sem teszem: részint azért nem, mert egy cikkben elég egy közhely (nyitómondat), másrészt azért nem, mert az érintettek - ez, sajnos, kevés kivételtől eltekintve már tapasztalat - ilyentájt nem is értik, miről van szó.

Nem. Ők most nagyon meg vannak bántva. Mi meg csöndben, alamuszin ülünk, és várjuk újabb sikereiket.