(Kénytelen: most erős konzervatív ellenfele van, amilyen Blairnek sohasem volt.) Lépett hát egyet jobbra, koalíciót ajánlott a liberálisoknak, de visszautasították. Lépett egyet balra, szociálisabb lakás-, egészség-, tanügyi politikát ígért. Lépett egyet előre, aktívabb klímavédelmi, versenyalkalmazkodási ügyködést kilátásba helyezve. És lépett egyet "le": sokkal erőteljesebb párbeszédet ígért a társadalomnak. Azt, hogy nem a szakpolitikai szempontok, hanem az emberek valódi problémái és véleményei lesznek fontosabbak a döntésekben. De rögtön lépett egy olyat is, hogy tovább csökkentené a szakszervezetek intézményi befolyását a Munkáspártban. Végül: lépni próbál - "ki" - Irak ügyében, amelyben új pártbeli helyettese, Harriet Harman asszony vállalja majd a nagyobb szerepet, hogy ne közvetlenül a Brown-kormányt terhelje a dolog.

A Brown-rumba lépései logikusak: Blair után vagyunk, túl kell lépni azon a megújításon is, amelyet Blair végzett el. Nem nehéz belátni, merre. Blair sokat elért, de nem teljesült legfontosabb ígérete: a piac, a liberalizálás és a verseny áldásai nem "szivárogtak le". A britek felső és felső-közép rétegei sokat nyertek, és nem jártak rosszul a közép-közép csoportok sem. De ma az alsók és az alsó-közepesek még messzebb vannak a fentebbiektől, mint tíz éve. Romlottak a felzárkózás esélyei: a kevésbé tehetősek, hiába tehetségesek, még nehezebben jutnak lakáshoz, orvoshoz, oktatáshoz, felkapaszkodást ígérő munkahelyhez, mint korábban.

Újra kezdődhet a vita, mennyire feladata egy baloldali pártnak és kormánynak, hogy a hatalom birtokában esélyteremtő programokat csináljon. Hiszen a piac a jelek szerint nem hajlandó foglalkozni ezzel egy bizonyos küszöb alatt (ezt átlépve viszont egyre kevesebb szükség van szociálpolitikára, aki a piacon már valahogy boldogul, azt nem kell segélyezni). És folytatódik az a vita: hogyan, illetve: miből? Az egyre keményebb piaci és fejlesztési verseny kikerülhetetlen, és az állam mind kevesebbet vonhat el azoktól, akiktől lehetne, mert akkor éppen azok kerülnének piaci hátrányba, akiktől egyáltalán el lehet vonni forrásokat. Ezt már Blair tudta, és következetesen alkalmazta is mindazt, ami ebből következik.

Hova léphet innen tovább Brown? Egyelőre annyit mondott, hogy lelke is lesz, nem csak politikája. (A lélek szó hallatán sokan rögtön baloldali fordulatot kiáltottak...) A három nagy szociális fejlesztési program (iskola, egészségügy és lakás) megindításához szükséges pénzt - ha jól értjük - Brown nem elsősorban a központi büdzséből, hanem "alulról" szedné össze. Még nagyobb önállóságot adna a helyi önkormányzatoknak, a civil közösségi intézményeknek és szerveződéseknek, hogy a kicsi, közepes tőkések közvetlen, helyi érdekeire hivatkozva vonhassanak be több magánpénzt közcélokra. Az állam ehhez jogi, szervezési szolgáltatást ígér, és esetleg rajtpénzt, például a szociálisbérlakás-építéshez, az oktatási fejkvóták emeléséhez, a célzott családi pótlékhoz. A többit szedje össze az érintett helyi közösség. Ha nem lehet a lélek mérnöke, akkor legalább a könyvelője lesz Brown, ha jól értjük.

Lássuk be, az emberek érdekeit ők maguk védik a legjobban - mondta még, és ebből arra a következtetésre jutott, hogy minden hatalmat a lehető leginkább decentralizálni kell. Ez is a helyi közösségek erősítéséhez vezet, sőt: ez vezet oda igazán. Hogy a Brown-rumba végül majd hová (és meddig) vezet, majd meglátjuk, annyi biztos: ha sikerül, akkor egy új centrumba. Amelybe beleférnének azok is, akik Blair ingerküszöbének alatta maradtak.