Féltem őt, az illúziói miatt. Azt a Kármán Irént féltem, akit most megveretése okán villámgyorsan fölkapott a média. S miután hálistennek túlélte a támadást, el is kezdte használni. Megszólaltatja, szembemeneszti az olajügyeket palástoló politikával. Még ahhoz is asszisztál, hogy tisztázatlan múltú rendőrök és sunyi kettősügynökök most újra megvillanthassák szakértelmüket a lapok hasábjain. „Az olajügyek a kilencvenes évek nagy találmánya volt” – nyilatkozta egyikük rögtön azután, hogy a megvert filmest megtalálták. Előkerültek a régi összeállítások az archívumokból. És látszólag, egy pillanatra megint nyakig merülhettünk az utólagos tényföltárásba. (Ami persze nem teljesen hiábavaló, mert a Tocsik-ügy is úgy pattant ki, hogy előtte lapunk szegedi tudósítója, Tanács István többször szorgalmasan beszámolt a Vektor Rt. zűrös ügyeiről, de Pesten csak akkor kezdett érdekes lenni a dolog, amikor Deutsch Tamás földobta a levegőbe a színes rongyot. Akkor aztán rárepült a tényfeltáró magyar újságírás. Tíz év után pedig, amikor Tocsik Mártát mindenki elfelejtette, a lapok meg kicserélték agyonfizetett tényfeltáróikat kisfizetésű gyakornokokra, megszületett az első rózsaillatú ítélet.)

Kármán Irén megveretése apropóján (a hétvégi orgánumok élvezettel morzsolgatták a „kis híján agyonverték” fordulatot) lett tényfeltáró újságíró, miközben azokról a tényekről, amelyeket eddig föltárt, vajmi keveset tudhattunk. Filmjét nem láthattuk, mert még nem mutatták be, blogját kevesen látogatták. A viszonylagos csönd, ami eddig kedvezett neki, most egy szemvillanás alatt odalett. Most már reflektorfényben végzi munkáját, s velem együtt mindazok, akik megnézik a filmjét, vagy kíváncsian kattintanak a Szemben a maffiával blogra, többet fognak várni Kármán Iréntől. Azt várják majd tőle, hogy oldassa föl a nyolcvanöt éves titkosítást, és szolgáltasson alapot meg okot arra, hogy a pártok soraiban minden különösebb kockázat nélkül vadászni lehessen olyan sáros figurákra és szaftos történetekre, amelyekkel növelni lehet a nézettséget, és jobban el lehet adni a cicis címlapot. Ha Kármán Irén nem „teljesít”, és nem lesz hajlandó nevekkel „fizetni” a hírnévért, jobb esetben felejtéssel vegyes csalódottságban lesz része. Rosszabb esetben megvádolják tisztázatlan zsarukapcsolatokkal, vagy azzal, hogy ő is csak a saját pecsenyéjét sütögette. A magyar irigység és rosszmájúság sem maradhat ki a képletből. Ha nem ma, nem holnap, de holnapután egész biztosan felhangzik, hogy direkt megverette magát. Félfeudális viszonyok közt élünk. Ha nálunk egy nőt bántanak, annak mindig van – lásd Zsanett-ügy – nőben rejtező oka is.

Attól féltem Kármán Irént, hogy a lőgyakorlat után, az éles lövészeten nem talál majd bele a lőtáblán a tízes körbe. Mert a szétszabdalt sajtóban nem lesz elég újságíró, aki melléálljon (fikázó ellenfél kerül ezerszám), az ügynökdossziékat dugdosó, vagyonnyilatkozataival az országból hülyét csináló politikai elit palira veszi (és felröhög, mint Orbán a szőlőpanama krónikájával előálló ÉS-nek: dehogy volt taggyűlés!), az ideológiai marketinggel butított társadalom pedig nem mutat majd kellő érdeklődést Kármán Irén tényfeltáró munkássága láttán.

Féltem az igazságra vágyó Kármán Irént. Legfőképp a mentalitásunktól. És attól az országtól, amelyben együtt élünk.