A színésznő, Herczeg Adrienn sajnos megérezte, hogy rajta a világ szeme, és igyekezett az est főszereplőjévé nőni ki magát, ami azzal járt, hogy Rimma Dalos költeményeit elszínészkedte, fájdalmas odaadással vagy mivel szavalta el a teremben. A kérdés ilyenkor az, hogy ha ezek a versek elmondva is hatásosak, akkor vajon miért kellett őket megzenésíteni? Vagy ez talán így túl nyers, de mégis: egy koncerten csak egy igazság van, nem jó, ha a különböző értelmezések kioltják egymást. A másik kérdés az, hogy vajon biztosan megértette-e Herczeg Adrienn, hogy miről is szólnak ezek a versek. Hogy az erejük nem a drámázás, hanem a tárgyilagosság, a szűk szó, az adatok, hatszor négyméteres térben, hatezer atmoszféra magányban, négyszázezer fokon halunk, vágyunk, élünk. A harmadik kérdés, hogy vajon nem az lett volna-e a feladat, hogy éppen csak vezessék a közönséget, hogy elmondják a szavak magyar értelmét, hogy tudjuk, miről szólnak a dalok. Mert ez sem sikerült, a nagy odaadásban éppen a szavak torzultak, egy-egy keserűen odadobott megállapítás után itt is, ott is összehajoltak: mit mondott? És hogy legyen negyedik kérdés is: miért nem szóltak Herczeg Adriennek? Nem akarták megbántani?

Nem érte meg a tapintatoskodás, mert a végén mindenki rosszul járt. A mű majdnem kétszer olyan hosszú lett, darabokra esett, állandóan kikerültünk a zenei világból, és sokszor nem volt elegendő a Kurtág által írt egy perc, hogy visszakerüljünk. A közönség gyorsabban fáradt ettől, a darab végére érezhetően elfogyott a türelem meg a fegyelem, miközben egyértelmű volt, legalábbis optikailag, hogy a zenekar és az előadók hatalmas munkát végeznek.

És most jön a tippelés. Azt hiszem, jól játszottak. Biztos, hogy Váradi Mariann nagyon erőteljesen, kifejezően és nagy szívvel énekelt, a zenekar fegyelmezetten volt vele, mellette, körülötte, Hamar Zsolt vezényelt. Persze ez a befogadói bizonytalanság mindig kétségbeejtő, mert az ember azt érzi, hogy a hatás hasonló lett volna sokkal kevesebb munkával is. Világos, hogy Kurtág minden hangja mögött ott van az egész ember, de mi van, ha nem érezzük ezt az embert? Pontosabban: nem az egész embert érezzük. Mi van, ha ugyanúgy megráz, ha valaki kevésbé rendszerezetten sikoltozik szeretetért, mert nem értékelem, nem is nagyon érzékelem a formát, csak az érzelmet, a fájást, a jajt? Szerencse, hogy nem kell erre most válaszolni, úgyhogy legyen a cikk végén ez: ?