Halálos vízbe ugrás

A Népszabadság-olvasó szerint mulasztott a Halálos vízbe ugrás (2007. június 17.) című riport szerzője. Elolvastuk mi is. Szerintünk jól és körültekintően megírt riportot közölt az újság az anyáról, aki az iskolai kiránduláson vízbe fulladt gyereke haláláért felelősnek tartott pedagógusok megbüntetését követeli. Olvasónk szerint a riport adós maradt egy fontos tanulság levonásával. Minden gyerekhalál megrázó, de a sekély vízben a stég mellett a fürdőzők által kitaposott pár négyzetméteres területen kimélyített vízben elmerülő, aztán kómába eső, hosszú szenvedés után meghaló kamasz fiú halála különösen az.

„Fel kellett volna vetnie az anya felelősségét, aki a gyermekét nem taníttatta meg úszni. Nem a riportban, de epilógusban mindenképp. Sorozatos vízi tragédiák jelzik: valami nagy-nagy baj van hazánkban az úszásoktatással” – tartja az olvasó, és ezzel valóban fontos szempontot említ. Annyit hozzáteszünk, hogy a fájdalmát feldolgozni képtelen anya felelősségének említésétől, ahogy minket is visszatartott volna, az együttérzés is visszatarthatta a szerzőt. De az biztos, hogy az úszni tudás fontos, és életet is menthet. Ennek említése tényleg indokolt lett volna. Azt is szívesen megtudnánk, a magyar gyerekek közül hányan nem tanulnak meg úszni, ez kinek a felelőssége, és mi a teendő. Tudjuk, sokfelé a nagyszülők, szülők sem tudnak, a nem tudás meg sokszor öröklődik. A riportban szereplő diákok a kiszombori iskolából jöttek. Kiszombor a Maros mellett, Makótól öt kilométerre található. Ott helyben, ez bizonyos, nem lehet könnyű biztonságos körülmények között úszni tanulni. Viszont a néhány percnyi úton elérhető szomszédos Makón feszített víztükrű uszoda és tanmedence is jó lehetőséget ad az úszásoktatásra. A kiszombori gyerekeket tehát meg lehetne tanítani úszni.

Lapzártakor lettünk figyelmesek a Reménytelen küzdelem az örvénnyel című, június 23-án megjelent cikkre, amely országos körképet nyújt az iskolai úszásoktatás sanyarú helyzetéről. Ezzel, noha nyilván nem fog változni semmi, a lap megtette azt, ami kötelessége.

Az úszásoktatást szóvá tevő, a genetikában szakértő levélírónk a Markáns redők (május 20.) című írást is bírálja, azzal hogy az újságírót „megvezették”. Mi, akárhogy olvassuk, forgatjuk a szöveget, talán mert nem értünk hozzá, csak annyi kivetnivalót találunk, hogy az írás szerint a hazánkban évente egyenként százezer forintokért elvégzett nyolcezer kromoszómavizsgálat, mellyel a Down-kórt szűrik nem milliárdokkal, hanem csak nyolcszázmillióval terhelik a költségvetést. Ezt csak azért említjük, mert sokan, rendszeresen teszik szóvá, hogy a Népszabadság elég gyakran közöl nyilvánvalóan téves adatokat vagy helytelenül használ fogalmakat. Ezen a héten például az egyik olvasó a státustörvény és a nyelvtörvény kifejezések használatát kifogásolja, az elsőt szerintünk alaptalanul, a másodikat joggal.

Kolozsvár, magyar egyetem

Az ECHO TV-től kirúgott Kóczián Péterrel a Népszabadság nemrégiben interjút készített, (Az újságírás nem kívánságműsor, június 11.). Levélírónk szerint az újság a „tények agresszív elkenésével” állt a kirúgott tévés mellé, miközben Kóczián Péter „fölkészületlenül, tudatlanul kérdezett egy fölkészült interjúalanytól”. Az ECHO TV interjúalanya az az egyetemi oktató volt, aki a magyar nyelvű feliratokért és a kolozsvári magyar egyetem ügyéért dolgozik, lobbizik szerte Európában. Levélírónk úgy látta, „Kóczián Péter minden módon, csak éppen érvek nélkül éreztette, hogy helyteleníti vállalkozását, sugárzott a riporterből az előítélet, amelyet semmilyen, mégoly meggondolkodtató válasz sem tud megingatni, s amikor kiderült, hogy a riportalany tudományában oxfordi ösztöndíj várományosa, kérdésébe tűrhetetlen módon implikálta, hogy ezt nyilván a csókosai intézték el neki kárpótlás gyanánt”.

Azt a levélíróval ellentétben nem tudjuk, hogy mikor kell valakit kirúgni, de a Népszabadság cikkében mi is azt láttuk, hogy az ádáz riportert vele mélyen együtt érző szelíd ember kérdezte, és az egyetlen általa megfogalmazott érdemi kérdésre (tudniillik, hogy sugallta-e a kérdésében, hogy a kolozsvári oktató nem tudományos érdemeinek köszönheti oxfordi ösztöndíját) engedte őt nem válaszolni. Minden jel arra mutat, hogy az interjú készítője úgy ad igazat a kirúgott tévésnek, hogy nem látta Kóczián műsorát. Ezzel lehetővé vált, hogy az interjúalany a történteknek a saját maga számára legkedvezőbb értelmezését nyújtsa, a Népszabadság újságírójának keresztkérdéseitől nem zavartatva. Ez az értelmezés persze lehet akár helyes is: az újságíró dolga éppen az lett volna, hogy ennek utánajárjon. Ha egy ismert újságírót kirúgásának körülményeiről kérdeznek, akkor komolyan meg kell vizsgálni a hivatalos indoklását és a kirúgás okaként megjelölt munkát: volt-e prekoncepció, voltak-e a körülményeket figyelembe véve erkölcsileg aggályos kérdések, figyelt-e a kérdező a válaszokra. (Megjegyezzük, szerintünk gyakorlatilag nincsenek feltehetetlen kérdések. De nem mindegy, hogy valaki egy állástalan, nehéz helyzetben lévő kutató tudományos kvalitásait kérdőjelezi meg, vagy mondjuk egy befolyásos egyetemi mandarinét). Mi viszont megnéztük az inkriminált művet az ECHO TV internetes oldalán, és úgy találtuk, lett volna miről beszélni a Népszabadság-interjúban. (Csak igen halkan említjük, hogy a szellem emberei számára – mi legalábbis így látjuk – aligha nehéz kérdés annak eldöntése, hogy az erdélyi magyar felsőoktatás óhaja támogatandó-e.) Tanulságképpen megállapítható, attól hogy valaki éppen Széles Gáborral kerül konfliktusba, még nem biztos, hogy az illető azt a munkáját, amely a konfliktust kiváltotta, éppen jól végezte el.

Több olvasónk kéri, újabb fejleményeket említve, hogy térjünk vissza a Zsanett-ügyre. Harmadszorra már nincs mit mondanunk azon túl, hogy tudjuk, lehet az ilyen ügyről is úgy beszélni, írni, mely beszéd és írásmód az érintettek személyes méltóságát nem sérti.

Akiknek semmi sem szent

Egyesek nemhogy kedves lapjukat nem kímélik, de nem átallanak belekötni a kultúremberek szemében bírálhatatlan újságombudsmanokba se. Az egyik kedves olvasó az Eötvös Károly Intézet megjelölését és logóját kifogásolja a lapban közölt, és egyébként általa szívesen olvasott ombudsmani véleményeken, bújtatott reklámnak minősítve ezt a gyakorlatot. Kedves olvasónkat tá-jékoztatjuk, hogy a Népszabadság és az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet között olyan szerződés jött létre, amelyben az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet kikötötte a jel használatát, mert a szerzők munkájukkal az intézet jó hírét szeretnék öregbíteni, de csak, ha sikerül.

Ezt erkölcsileg is helyénvalónak tartjuk, és nem csak azért, mert reklámra az intézetnek nincs pénze.


Majtényi László–Miklósi Zoltán
ombudsman@nepszabadsag.hu