A rendszerváltás óta megnőtt az ingázók aránya. Míg 1990-ben minden negyedik munkavállaló lakóhelyétől eltérő településen dolgozott, addig ez az arány tíz évvel később 30 százalékot tett ki. Ebben szerepet játszhat viszont az is - vélik a statisztikusok -, hogy a nagyvárosokból időközben meglehetősen sokan költöztek ki a környező "zöldebb" településekre. Jellemzően ezek biztos helyzetű családok, amelyeknek legalább egy tagja "stabil" munkahellyel rendelkezik.

A 2001-es cenzus a teljes lakosság munkába járási "szokásait" vizsgálva azt mutatta, hogy a - járművel közlekedő - alkalmazottak harmada jut el személygépkocsival a munkahelyére, és ebben elenyésző a különbség az ingázók és az ugyanazon a településen lakók és dolgozók között. Az előző népszámláláshoz hasonlítva viszont jelentősen megnőtt az autót használók aránya minden társadalmi rétegben. 1990-ben a legföljebb általános iskolát végezettek hat százaléka, a szakmunkások 12 százaléka járt munkába autóval, tíz év múlva ez az arány 16, illetve 27 százalékra változott. A rendszerváltás évében a felsőfokú végzettségűek negyede, 2001-ben pedig 44 százaléka közlekedett személygépkocsival. A különbség még mindig jelentős ugyan, de arányaiban jóval kisebb, mint korábban.

A tömegközlekedéssel munkába járók közül legtöbben az autóbuszt használják. A helyben lakók és dolgozók 30 százaléka, az ingázók 40 százaléka - zömében a községekben lakók - veszi igénybe ezt az eszközt. A vonat népszerűsége jóval kisebb, összességben a foglalkoztatottak 4,5 százaléka jut el segítségével munkába, az ingázóknak pedig tizede. A motorkerékpár és a bicikli a helyben lakók és dolgozók több mint negyedének jelent megoldást. Ezeknek az eszközöknek használata különösen a kisebb városokban jellemző, ott a munkavállalók harmada jut el ily módon a munkahelyére.