Sajnos most aktuális és érdemes, sőt egyenesen szükséges az interjú eredeti tartalmát felidézni. A kiinduló felvetésem az volt, szabad-e Irénnek vállalnia a „magányos harcos” szerepét, nem az egész ügy strukturális alapjait érdemes-e inkább feltárni. Ugyanis nem a bűnöző egyének felderítése az újságíró-értelmiségi feladata, arra van a jobb-rosszabb rendőrség, hanem magának a jelenségnek a széles nyilvánossággal való megértetése, az okok felderítése, megmutatása az igazi feladat. Mert ne kockáztassa Irén az életét, ne legyünk mi eggyel kevesebben a rendszerátalakító küzdelemben, hiszen egy ember, jelen esetben Irén elveszítése akár egy egész bűnözői hálózat felgöngyölítését sem érné meg. Tudjuk, egyik bűnözői banda megy, a másik meg jön, így folyik ez évszázadok óta. Meg kellene értenünk végre, hogy a bűnözés a kapitalizmus normális szívdobogása, pórusaiból is árad nap mint nap. Irén persze hős, mert kipróbált egy utat, ami majdnem az életébe került, és a hazai tapasztalatainkat sokban gazdagította, csak merjünk szembenézni a tényekkel.

Az „olajszőkítés” csak a szisztéma működésének egyik modellje, jelen formájában főképpen a félperiféria tipikus jellegzetessége, a rendszerváltás igen kevéssé hangoztatott szimbóluma. Az uralmi elit sohasem szerette az Irén-fajta embereket, mert rámutattak az új rendszer, a tőkerendszer legbelső lényegére, arra, hogy alulról miképpen néz ki a „szép új világ”. A rendszerapologetika most is csak az újságírói szabadság, úgymond, erőszakos korlátozásával foglalkozik, ahelyett hogy a figyelmet a rendszer gyógyíthatatlan működési betegségeire, anomáliáira fordítaná. El kell hinnünk, hogy létezhet egy jobb világ. Ha nem így volna, mindenki beállhatna bűnözőnek…

Krausz Tamás
történész