"Mi a következő lépés?
Karaktergyilkosság. Azonnal hiteltelenné kell tenni Irént, bármi módon, bármi áron. Ki kell deríteni, húzkodta-e az oviban Lajoska haját, volt-e bárányhimlős, hányast kapott énekből nyolcadikban, és így tovább. Valós, fél- és tévinformációkkal kell bombázni a médiát, amely nyilván nagy teret ad a mindenkit foglalkoztató "ügy legfrissebb fejleményeiről“.

Nem tudom, mi fog Irénről kiderülni, de látatlanban mondom: nem is érdekel. Egy oknyomzó újságíró ő, akit elraboltak és megvertek, majd összekötözött kézzel kidobták a Duna-partra.

Irént meg kell védjük a következő támadásoktól, ha már elrablását nem sikerült megakadályozni. Tökéletesen érdektelen, hogy miféle vélt, vagy valós ügyeket, akár foltokat találnak Kármán Irén múltjában. Ez az ügy nem erről szól, és aki ebbe az irányba tereli a közérdeklődést, résztvesz ebben a mocskos játékban. Ha létezik Irénre nézve kompromittáló adat, akkor azt közzé is fogják tenni, ha nincs, akkor kreálnak ilyet.
 
Vékony a határ, ahol a média anélkül lépdelhet, hogy krokodilként saját gyermekét felfalná. Egyrészt a hír szent, a semmiből váratlanul felbukkanó "informátorok“ által szállított dehonesztáló adatokat meg kell írni (a jó ízlés határain belül).

Irén hiteltelenítésében résztvenni viszont karaktergyilkosság. Ezúttal azonban nem egy szépreményű politikus az áldozat, hanem egy független újságíró, egy többgyermekes anya. Nincs mögötte PR-hadsereg, sem millió forintok, amiből kampányolhat. Nincs klientúrája sem, akik segíthetnének neki. A sajtóra számíthat(na) és a civilekre. Ránk. Önre, rám, szóval a nemecsek harminchármakra.

Nem szabad hagyjuk, hogy egy karaktergyilkosság kapcsán háttérbe szoruljon a sajtószabadságot ért brutális támadás! Nem szabad hagyjuk, hogy elkenjék az olajügyeket! Nem szabad hagyjuk, hogy Irént még jobban tönkretegyék! - ukridge"

Ugyanő, egy korábbi bejegyzésében a tegnapi szolidarítási demonstrációról is elmélkedett:


"Nagyon el vagyok keseredve, és ha nem tudnám, hogy van értelme a hazai sajtó hibái, korrupciója elé tükröt tartani, legszívesebben most abbahagynám a médiakritizálást. "

"Ismét egy olyan momentumhoz érkeztünk, ami sokkal hosszabb ideig fogja meghatározni társadalmi viszonyainkat, mint azt ma gondolnánk.

Kármán Irénről, és az általa felkarolt ügyről van szó. Irén a közelmúltban kutakodott, arra volt kíváncsi – tegyük hozzá, hogy a mi nevünkben is! -, hogy mi történt másfél évtizede, és igazak-e azok a legendák, hogy akkor és akár azóta is szoros kapcsolatban állnak az akkori ügyek legnagyobb haszonélvezői a hazai politikai elittel, és az ország rendvédelmi szerveivel.

Teljesen nyilvánvaló, hogy folyamatos, és egyre növekvő nyomás nélkül ebben az ügyben (sem) fog semmi történni. Nyomásról pedig, legalábbis, ami a hazai sajtót érinti, nem beszélhetünk.

Tegnap szimpátia-sétálást tartottunk a kórház előtt, ahol Irént ápolják. Kis jóindulattal voltunk vagy százan. Az összegyűltek fele újságíró volt. Nem voltak ott azok, akiknek meg kellett volna mutatniuk, hogy értik, miről vanmost szó. A teljesség igénye nélkül hiányoltuk:

- Vörös T. Károlyt, aki a Népszabadság főszerkesztője, és azon túl, hogy ez a legnagyobb politikai napilap az országban, e lap blogterében vezeti Irén (vagy ahogy mi hívjuk, Olajos) naplóját.

- Eötvös Pált, aki a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke. A szervezet chartája szerint érdekvédő és érdekérvényesítő tevékenységgel segíti a hazai újságírókat.

- Baló Györgyöt és az MTV politikai adásainak műsorvezetőit és szerkesztőit, valamint a kereskedelmi televíziók híradóinak főszerkesztőit és műsorvezetőt, akiket a nagyközönség is azonnal megismer, és érzi, hogy a szakma ott áll Irén mögött.

- Juszt Lászlót, Havas Henriket és a többi zajos megmondó-újságírót, akik szintén közismertségük által rájuk ruházott felelősség kellett volna, hogy kicipelje a kórház elé.

- A hazai hírintézmények vezetőit, az MTV, a Magyar Rádió és az MTI elnökeit.

Még lehetne folytatni e szomorú felsorolást. Persze, biztos van közöttük, akik külföldön vannak, épp dolgoztak az esti adáson, vagy a másnapi lapszámon, akad, akinek fogpiszkáló szorult a küllői közé, stb.

De azt nem hihetjük, hogy mindannyiuk halaszthatatlan elfoglaltságuk okán voltak távol.

Hogy lehetséges, hogy Ferenczy Krisztina indítja el az első, és eddig egyetlen akciót Irénért, aki nem is ismeri őt személyesen?

Hogy lehetséges, hogy a MÚOSZ nyilatkozatokat ad ki, és ebben ki is merül e szervezet ténykedése? Hogy lehetséges, hogy nem ajánlottak föl Irénnek azonnali gyorssegélyt?

Az első két úr – álljon itt ismét nevük: Vörös T. Károly és Eötvös Pál - hiánya a legfájóbb, nekik ugyanis kötelességük lett volna küldeni valakit maguk helyett, ha már tényleg képtelenek személyesen jelen lenni, ezt kívánja meg ugyanis jelenlegi pozíciójuk. Ez ilyen egyszerű.

A televíziók kizavartak egy-egy stábot kamerákkal, hogy tudósítsanak az eseményről. Kösz, hogy benne lehetek a híradóban, mondhatja Irén, és Ferenczy Krisztina is, akit a csoport szóvivőjévé neveztek ki a mikrofontszorongatók. Nem úgy tűnik, mintha bármit megértettek volna abból, ami ezekben a napokban történik. Arról sincs elképzelésük, milyen érzés az, amikor a szakma magára hagy valakit, de arról sem, hogy mi fán terem a sajtószabadság. Hogy azt nem törvényben kell garantálni, nem postán érkezik barna borítékban, és nem is lehet örökölni. Hogy ilyen precedensek határozzák meg, mit lehet megtenni egy újságíróval.

Kevésbé látványos, de méginkább fájó volt, hogy az ifjú újságíró-generáció tagjai közül is csupán maroknyian jelentek meg. Ők hol voltak tegnap? Legközelebb mitől fognak másképp eljárni, ha sem belső késztetést, sem a szakma „nagy öregjeinek“ példamutatását nem látják?

Nagyon el vagyok keseredve, és ha nem tudnám, hogy van értelme a hazai sajtó hibái, korrupciója elé tükröt tartani, legszívesebben most abbahagynám a médiakritizálást. Mert nem érdemlik meg."

(nolblog)