„A Népszabadság nem mond igazat, és arra céloz, hogy a Magyar Nemzet lincselésre (önbíráskodásra) ösztönöz. A tény az, hogy a cigányság sorskérdéseivel egyébként rendszeresen foglalkozó Magyar Nemzetben nem jelentek meg ’rasszista kijelentések’ az ügy kapcsán, ellenben a Népszabadság rasszista módon akarja a jobboldal nyakába varrni a lincselést” – írta október 26-án a ”polgári napilap” véleményrovatában Löffler Tibor politológus. Arra válaszolt így, hogy az olaszliszkai lincseléssel kapcsolatban a jobboldal zászlóshajójának számító napilap egyes megnyilvánulásairól október 18-án Czene Gábor ezt írta a Népszabadságban: „Tény, hogy a Magyar Nemzetben ’csont nélkül’ jelennek meg rasszista kijelentések az ügy kapcsán, az egyik szerző pedig valósággal felszólít az önbíráskodásra.”

Nézzük meg közelebbről, mi mindentől tekint el Löffler úr, amikor azt állítja, hogy a Magyar Nemzet tevékenységéről a Népszabadság „nem mond igazat”. Cikkemben a sokkoló hír utáni néhány napot vizsgálom, mert a napisajtóban nyilván ezek a reakciók a legfontosabbak.

„Cigányliszka”

Bayer Zsolt, a „polgári napilap” befolyásos megmondóembere október 17-én megjelent dolgozatának az adott helyzetben rendkívül visszafogottnak számító Cigányliszka címet adta. „Az elkövetők cigányok voltak. Több tucat. Több tucat lincselő” – állapította meg a szerző, majd azonnal áttért a jogvédők tevékenységének értékelésére. „…tudjuk pontosan, mi fog most következni. Most a párás szemű, elviselhetetlenül aljas ’jogvédők’ fognak következni. Ugyanazok, akik a zámolyi gyilkosokból szenvedő hősöket faragtak, és kimenekítették őket Franciaországba.” A „forgatókönyvet” részletezve Bayer pár lépésben eljut addig, hogy majd feltűnik „az SZDSZ, Gusztos Péter meg a Furmann Imre. Odaállnak majd Olaszliszka főutcájára, és szenvedélyesen elítélik a rasszizmust. Kicsit elítélik majd a tanárember agyonverését, de hozzáteszik, hogy ha nem is elfogadható, mégis érthető, ami történt. S hogy az igazi probléma megint a többség intoleranciájában keresendő.”

Bayer ezek után visszatér az olaszliszkai lincselés résztvevőinek jellemzésére, kifejtve: nem csupán formállogikai fejtegetés, hogy „ahol több tucat állat ver agyon éppen egy 44 éves tanárembert a saját gyerekei szeme láttára, ott nem csak azok a gyilkosok, akik a husángot fogják. Az összes, többtucatnyi állat: GYILKOS.”

Bayer Zsolt pontokba foglalt néhány „következtetést” is: „Bárki, aki ebben az országban elgázol egy cigány gyereket, akkor cselekszik helyesen, ha eszébe sem jut megállni. Cigány gyerek elgázolása esetén tapossunk bele a gázba. Ha időközben körbeállják autónkat a cigányok, még inkább tapossunk bele a gázba. Akit még elütünk, annak pechje van.” Bayer itt egy kicsit lehiggad, és hozzáteszi, hogy ha egy gyereket elüt az ember, persze ezután is megáll majd. A „megoldás” Bayer szerint: „Jó, ha indulás előtt beszerzünk egy lőfegyvert. Ha elütünk egy gyereket, álljunk meg. S ha gyülekezni kezdenek körülöttünk az állatok, használjuk bátran fegyverünket…” (A szöveget tanulmányozva feltűnhet, hogy az autónkat egy esetleges későbbi konfliktusban körbeálló „cigányok” és az „állatok” Bayernél szinonimák.)

Pár ponttal később Bayer továbbfűzi az önbíráskodással kapcsolatos gondolatait: „Amerika megérkezett. Ott már évtizedek óta magától értetődő, elfogadott tény, hogy vannak helyek, ahol az állam nem vállal felelősséget az állampolgárok biztonságáért. Lemondott az állam Amerikában bizonyos helyekről. Bizonyos népcsoportok, rasszok lakta helyekről. S ezeken a helyeken mindenki úgy gondoskodik a biztonságáról, ahogy jónak látja.” Cikke végén pedig meghirdeti a „zéró tolerancia” jelszavát, miután még egyszer kitér az „állatokra”, akik a két gyerekre sem voltak tekintettel, és ez – közelebbről nem részletezett - „bosszúért kiált.”

Bayer Zsolt, mint látjuk, az „állatok” elleni védekezés esélyeit mérlegelve a „bizonyos rasszok” lakta településeken Amerikában már régóta ismert önbíráskodást, valamint a közelebbről meg nem határozott „zéró toleranciát” látja a „megoldásnak”. Rasszista kijelentések és nyílt felszólítás az önbíráskodásra. Nyolc nappal később ugyanazon a helyen pedig egy politológus „cáfolja” mindkettőt.

A Magyar Nemzet október 20-án egy olvasói levelet is közölt, amelyben Koltai Zsófia megköszöni, „hogy megjelentették Cigányliszka című cikküket, azt hiszem, Bayer Zsolt sokunk szívéből szólt.”

„Nyugodt kedélyek”

Ugyancsak október 20-án Seszták Ágnes is kiáll Bayer mellett. „Hüledezve adok igazat Bayer Zsoltnak: máris próbálják bagatellizálni az ügyet. Ahogy véget ér az elemi felháborodás, jön Ligeti úr a Mokkában, és uszítónak nevezi a Magyar Nemzetet, undorítónak Bayer írását.” A Ligeti György polgárjogi aktivista által az elkövetők etnikai származásának megjelöléséről kifejtett vélemény joggal vitatható, de Seszták Ágnesnek természetesen nem ezzel van baja, hanem azzal, hogy Ligeti Bayer Zsolt szörnyű megszólalását bírálta.

Az „igazi” célpontok azonban a Sesztáknál is a liberális jogvédők, és itt is megjelenik az önbíráskodó különítmények „várható” megalakulása iránti megértés. „Az a gigantikus hazugsághalmaz, amit a cigánysággal kapcsolatban hordott össze a liberális politika tizenhat éven keresztül, most lavinaként temeti maga alá kiötlőit, a magát megjátszó értelmiséget. Mivel kezdődött? Zámollyal.” „. Roma jogvédőnek lenni nálunk annyi, mint feszt hergelni a cigányokat a magyarok ellen. Nagyon sokan élnek nagyon jól abból, hogy állítólag a romák érdekeit képviselik. Tanulmányok tömegére, cigányszervezetekre, azok vezetőire, felzárkóztató programok dömpingjére szórják ki az adófizetők pénzét.
Feleslegesen. Amikor a tanárt halálra lehet verni, orvost késsel fenyegetni, amikor a bírókra nem a Kossuth tériek, hanem a népes rokonság támad rá, amikor bárkivel lehet büntetlenül trágárkodni, mert a tömeg retteg a romáktól, amikor a parasztok terméseinek lepusztítása, templomi kegytárgyak ellopása Kuncze megélhetési bűnözésének világába tartoznak, akkor a liberálisoknak ideje lelkiismereti vizsgálatot tartaniuk és bűnbocsánatért esedezniük. Ha nem lesz rend, ha a rendőri fellépés rasszista megnyilvánulás, ha a magyarok panasza kirekesztés, akkor mihamarabb megszerveződnek az önbíráskodó különítmények.”

Amint látjuk, közös pont az „elviselhetetlenül aljas” jogvédők iránti olthatatlan gyűlölet (és előjönnek a kulcsszavak is: Zámoly, Moszkva tér)... Egy szó sem hangzik el viszont a magyar hétköznapokban bizony rendszeresen előforduló jogtiprások áldozatainak sérelmeiről, és arról, ha nem az „aljas” jogvédők, akkor ki segítsen azoknak, akik a sérelmeket elszenvedik. Végtelenül egyszerű világképre vall annak sejtetése, hogy az olaszliszkai tragédia bármit is visszamenőleg „bizonyíthatna” a korábbi konfliktusokkal kapcsolatban.

Célkeresztben a liberális jogvédők

A Magyar Nemzetben ez ügyben viszonylag mérsékelt hangon megszólaló szerzők is minden esetben feltűnően nagy súllyal bírálják a liberális politikát és a jogvédők tevékenységét, amely szerintük „idáig vezetett”.

„A gyilkosok cigányok voltak, egyikük éppen a helyi kisebbségi önkormányzat tagja. Jogvédők most a szívükhöz kapnak, mert hát mi köze az elkövetők etnikai hovatartozásának a bűnügyhöz. Ne kapjanak a szívükhöz, itt és most már többről van szó, mint valami jópofának és persze politikailag (és anyagilag) hasznosnak látott tüntetésről „Józsika” megszúrása miatt” – írta Bayer Zsolt cikkével egy napon megjelent „Irtóztató rend” című cikkében Néző László, majd megállapítva, hogy valami nagyon elromlott, sorolni kezdi, hogy kiket tart felelősnek. „Elrontották például éppen a jogvédők is..” „Elrontották a rendőrök…” „Elrontották a bíróságok…” „Elrontotta az egész politika…” „Elrontották a cigányság választott és önjelölt vezetői is…”

Mindebben akár egyet is lehetne érteni, Néző László cikke akár a párbeszéd kezdete is lehetne, ha nem Bayer csekély önkontrollról árulkodó írása mellett közölték volna – és ha a felsorolás nem lenne féloldalas. A rendőrök, bíróságok, politikusok kétségtelenül nagyot hibáznak, ha büntetést, korlátozást érdemlő cigányoknak etnikai származásuk miatt érdemtelenül kedvező, velük szemben „engedékeny” eljárást biztosítanak. Ha ilyen történik, ha etnikai alapon védelmet kap, aki nem érdemli meg, és nem kap segítséget a bűnös áldozata, az valóban nagyon súlyos hiba. De Nézőnek is tudnia kell, hogy a rendőrség és a bíróságok gyakran (minden jel szerint az előbbinél jóval gyakrabban) éppen az ellenkező, ugyanilyen súlyos hibát követik el. Valószínűsíthetően etnikai előítéletek alapján méltánytalanul bánnak sokszor bűntelen cigányokkal is, csak még mélyebbre nyomva őket ahelyett, hogy kiemelkedésüket segítenék. Néző László cikkének aránytalansága nehezen magyarázható – akkor sem, ha egy szörnyű lincselés árnyékában bélyegzi meg az állítólag „cigánypárti” gyakorlatot.

Mindezek miatt sajnos erőtlen Néző Lászlónak az a felsorolás végén olvasható „vallomása” is, amely szerint „elrontottuk mi is, ’többségi magyarok’, akik – valljuk be – gyakran követünk el hibákat és bűnöket is cigány honfitársainkkal szemben, eltaszítva olykor azokat is, akiknek egyéb bűnük nincsen, mint hogy barnább a bőrük.” Miért ézem ezt erőtlennek? Mi, gyakran hibákat elkövető „többségi magyarok” ugyanis egy rendszer részei vagyunk, részei vagyunk a mindennapos hatósági, politikai, bírói, rendőri gyakorlatnak,. Különösen része ennek a gyakorlatnak az a sajtó és az a közvélemény, amely most is, mint más konfliktusok idején is, túlzásaival „eltaszította” azokat, akik barna bőrükön kívül „egyéb bűnnel” nem rendelkeznek. Ez ellen folyt és folyik a jogvédők fellépése, és ez ellen szerveztek olykor tüntetést is, amit máig nem tudnak megbocsátani éppen azok, akik kiváltották ezt az ellenállást.

Etnikai különbségekről emberségesen

Etnikumok („rasszok”) közötti jellemző különbségekről ír a Magyar Nemzet október 18-i vezércikkében Lukács Csaba is, (Őszintén az ökoljogról), de ő úgy teszi, hogy azzal szó szerint egyet lehet érteni. „Az ököljog, a szemet szemért elv alkalmazása kulturális-szociológiai kérdés. Ideje arról beszélni, hogy Magyarországon egyre több az olyan ember, aki alig vagy egyáltalán nem jutott túl az ösztönlény szintjén. És azt is ki kell mondani, hogy ezek döntő többsége roma.” Igaza van abban, hogy „a nyomor nem mentség semmire”. Igaza van abban is, hogy sok nyomorban élő ember a szükség ellenére is „megtanulta zabolázni indulatait”, megtartja méltóságát és nem válik túlélésért küzdő állattá a legnagyobb bajban sem. Egyetértek Lukács Csabával abban, hogy minél gyorsabban a megoldást kell keresni, és minden józan ember számára elfogadható az is, ahogyan Lukács Csaba a helyzetet vázolja: „A magyarországi roma népességen belül hat eltartott jut egy foglalkoztatottra, sok családban az egyetlen biztos jövedelemforrás a gyerekek után járó szociális támogatás. Mindössze három százalékuk végzett középiskolát (miközben a teljes népességen belül ez az arány negyven százalék), nyolcvanöt százalékuknak legfeljebb nyolc osztálya van. Fiatal társadalom az övék: a becslések szerinti hétszázezres közösségüknek több mint egyharmada 15 év alatti. Miközben anyagi értelemben a többségi társadalomra szorulnak, keveset tesznek hozzá (tegyük hozzá gyorsan, hogy sok esetben önhibájukon kívül) annak fejlődéséhez. Vágyaik ugyanolyanok, mint a többségé, hiszen ugyanazokat a reklámokat látják, és ugyanoda járnak bevásárolni, ugyanakkor nem esnek át azokon a neveltetési-szocializációs folyamatokon, amelyek során megtanulhatnák, miként lehet a szabályok és a társadalmi normák betartásával elérni-megvalósítani ezeket a vágyakat.”

Lukács Csaba is keményen bírálja ugyanakkor a liberális politikát: „ezek a politikusok – nyilvánvaló szavazatvásárlási céllal – csak a jogaira tanították meg ezt a közösséget, a kötelességeire nem. Az elfogadhatatlan ezen politikusok számára, ha például a gyereknevelési támogatást iskolalátogatáshoz, a munkanélküli-segély folyósítását közmunkához kötik, de az természetes, hogy lángoló és együtt érző nyilatkozatokat adnak ki, ha egy köztörvényes romát etnikainak kikiáltott sérelem ér.”

Ha egy egészében elfogadható módon megnyilvánuló lapban jelent volna meg, Lukács Csabának ez a liberalizmus-bírálata önmagában nem váltana ki belőlem komoly ellenkezést – része lehetne a politikai oldalak közötti vitának.

Cikke más részeit olvasva valószínűnek tartom, hogy ő maga sem gondolja „varázsszernek” a cigányság mély – és az egész társadalmat fenyegető – problémáinak megoldására a konzervatív politika kedvenc „fegyelmező” eszközeinek bevetését. Konzervatívként a fegyelmezésben hisz. Tudnia kell azonban, hogy az igazi megoldáshoz hatékony fejlesztő programok kellenek.

A tragédia hírei: így szerkesztenek ők

Október 17-én a Magyar Nemzet címlapján ez volt a főcím: Cigányok lincseltek Olaszliszkán. A belül folytatódó cikk alcímei így hangzottak: A megyei főrendőrök még nem találkoztak ilyen brutális gyilkossággal – Vadállati leszámolás a semmiért. Ehhez a részletes helyszíni beszámolóhoz egy nagy keretes összefoglalót mellékeltek, amelyek sorra vették a fontosabb közéleti reakciókat: Kolompár Orbán, Horváth Aladár, Farkas Flórián roma vezetők, Pettkó András MDF-es és Nyakó István MSZP-s politikus első kommentárjai után a Jobbik közleményét ismertetik, amely „a cigány etnikumot indokolatlanul kivételezett helyzetbe hozó törvények és rendeletek azonnali megváltoztatását” követeli. Egy ilyen összefoglaló címe a címet adó szerkesztő értékválasztásáról üzen. A Magyar Nemzetben ezt tartották a legfontosabbnak: „Törvénymódosítást követel a Jobbik”. (Ugyanezen az oldalon a nem mérsékeltségéről ismert Ludwig Emil pár sorban ismét belerúg a „fővárosi jogvédőkbe”.)

A Magyar Nemzet még másnap, 18-án sem adott esélyt az indulatok csillapodásának. A lap ilyen főcímmel jelent meg: „Félszáz ütés okozta a halált – Nem csak Olaszliszkán volt áldozata cigányok gyilkos brutalitásának”. Ennek a cikknek a végén pedig egy figyelemre méltó, hosszú beszámoló olvasható egy „nem-szkinhedmozgalmi törekvésről”…

„Lapunk, illetve egy másik országos médium munkatársa megtudta, nincs szkinhedmozgalmi törekvés, csupán arról van szó, hogy néhány száz fiatal Borsodból, Szabolcsból, valamint Békésből annyit szeretne elérni – jelentették ki határozottan –, hogy a roma társadalom csőcselék részét megneveljék, s amennyiben valahol „rendetlenséget” tapasztalnának, ott rendet tegyenek. Szerintük nem követnek el törvénysértést, ha néhány száz motoros járja a nagyarányú cigánysággal megáldott településeket, s jelenlétükkel felhívnák a figyelmet, elfogyott a megértés, zéró toleranciára zéró tolerancia a válasz. Természetesen nincs szándékukban tettleg bántalmazni a romákat, viszont rámutattak: nincs jog kötelesség nélkül. A névtelen csapat tagjai kijelentették, a csőcselék tönkreteszi a törekvő cigányok renoméját is, tehát ők elkezdik, az államnak pedig folytatnia kell a reformot, ami a romák előjogainak megszüntetésére vonatkozik.
Egy, magát ugyancsak megnevezni nem kívánó, rendőrtiszt reagált a felvetésre; a Budapesti Rendőr-főkapitányság munkatársa azt állította, mindenkinek szíve joga motorozni az országúton létszámtól függetlenül, ugyanakkor emlékeztetett: a KRESZ előírásait minden körülmények között kötelező betartani. Amíg békésen motorozik a tömeg, addig nincs baj, viszont ha törvénysértést követnek el, azonnal a rendőrhatóságokkal találják szembe magukat.”

Nehéz lenne erről a hírszerkesztésről azt állítani, hogy csillapítani próbálta volna az amúgy is felborzolt kedélyeket.

Egy szörnyű, akár országos etnikai konfliktus esélyét is magában hordó tragédia utáni néhány nap „termését” tekintettem át a Magyar Nemzetből. Mit is írt október 26-án mindennek ismeretében Löffler Tibor politológus? „A Népszabadság nem mond igazat, és arra céloz, hogy a Magyar Nemzet lincselésre (önbíráskodásra) ösztönöz. A tény az, hogy a cigányság sorskérdéseivel egyébként rendszeresen foglalkozó Magyar Nemzetben nem jelentek meg ’rasszista kijelentések’ az ügy kapcsán, ellenben a Népszabadság rasszista módon akarja a jobboldal nyakába varrni a lincselést.”

Felelőtlen emberek kezében a „polgári napilap”

Bárki meggyőződhetett a fenti összeállításból arról, hogy az a több tízezer példányos napilap, amely több százezer emberhez eljut, és a magyar jobboldali közvélemény hangulatának, szemléletének meghatározó alakítója, hogyan kezelte a közvéleményt sokkoló hírt. Azok a döntések, amelyeket a hír hátterének feltárása, az azzal kapcsolatos vélemények közreadása során meghoztak, éppen a közvélemény befolyásolása szempontjából legkényesebb, első napokban közelebb álltak az elemi indulatokon alapuló kocsmai „közvéleményhez”, mint a felelős, polgári újságírói hagyományokhoz.

Október 15-én borzalmas bűntény történt Olaszliszkán, amely sokkolta a közvéleményt. Mindenki magyarázatot keresett, újabb híreket, részleteket várt az ügyről. Szögi Lajos tanár úr szörnyű halála és a lincselésnél jelenlévő két gyermekének lelki megkínzatása egyrészről indulatokat, az ösztönös reakció szintjén bosszúvágyat is kiváltott, másrészről félelmet és kétségbeesett felelőskeresést. Ilyen helyzetben sokszoros az újságírók és a szerkesztőségeket irányító vezető munkatársak felelőssége. Tudniuk kell, hogy a felfokozott érzelmek lecsillapodásáig eltelő napokban akár közvetlen kapcsolat is kialakulhat a hírszerkesztés vagy a véleménycikkek által sugallt „üzenetek” és az indulatok esetleges elszabadulása között.

Tény, hogy a Magyar Nemzet 2006-ban képtelen tisztességes hozzáállásra egy ilyen súlyos és beláthatatlan következményekkel fenyegető ügy kezelésében. Ismét megbizonyosodhattunk arról, hogy milyen tragikus „félreértés” történt az Orbán-kormány idején, amikor gyakorlatilag kivégezték a Magyar Nemzetet mint polgári napilapot, és olyan emberek kezébe juttatták, akik egy felelősségének tudatában lévő sajtóban legfeljebb egy kocsmai törzsasztalnál szövegeznék pár száz emberhez eljutó röplapjaikat.

Olaszliszkán virágokkal és mécsesekkel emlékeznek a tragédiára, 2006. október