És legalábbis kérdéseket vet fel. Meddig lehet még (és érdemes-e?) a tagországok vezetői előtt hatvan-hetven évvel ezelőtti történelmi sérelmekre, második világháborús holt lelkekre hivatkozni? Megéri-e ekkorát visszalépni De Gaulle és Adenauer, Mitterrand és Kohl kézfogásához képest? Lelke rajta, ha valaki ezt "nemzeti érdekérvényesítésnek" nevezi, mindenesetre kiáltó ellentmondásban van azzal a gyakorlatias és konstruktív hozzáállással, amellyel Varsó részt vesz az EU mezőgazdasági és felzárkóztatási politikájában - ezekben ugyanis ugyanazon történelmi sérelmeire nagyvonalúan fittyet hányva költheti el jobbára a német adófizetők pénzét. Ha van tankönyvszerű példája, hogy miért jobb az EU-ban a többségi döntéshozatal, mint a konszenzusos - nos, akkor mostantól Kaczynski magatartása lehet az. (Ehhez képest a liberális ellenzék otthon kapitulációval vádolja az ikreket.)

Immár lehetségessé vált, hogy az EU októberben tető alá hozza az intézményi reformokhoz elengedhetetlen új szerződést. Jó eredmény-e ez? A maximalistáknak, az egységes európai állam (álom?) híveinek, akik két éven át siránkoztak az elbukott alkotmány felett - miközben, Sarkozyt leszámítva, semmiféle használható kiutat nem ajánlottak - ez kevés. A realistáknak megfelelő - noha fájlalják, hogy a már megalkotásakor több sebből vérző nizzai döntéshozatali rendszer lényegében tíz év hosszabbítást kap. Megmaradtak az alkotmányszerződés főbb elemei: csak szimbolikus, nem érdemi változás, hogy a közös uniós külügyminiszter nem ezen a néven fut majd, s élhet tovább az Alapjogok Chartája. Magyar szempontból lényeges a kisebbségek védelme. Mivel persze az EU nem határozta meg e csoportok fogalmát, majd elválik a jogérvényesítésben, a bíróságokon, hogy mire lesz ez elég. A brit antiföderalista Tony Blair és a meggyőződéses belga föderalista Guy Verhofstadt vállalható módon távozhatott az európai porondról, Sarkozy antréja pedig kifejezetten jól sikerült. Merkel kancellár a 2005 decemberi költségvetési csúcs után ismét bebizonyította: elsőrangú vezető (miközben a soros német elnökség egyébként is számos konkrét eredményt hozott, a rasszizmus elleni keretegyezménytől a zöldség-, gyümölcságazat reformjáig).

Az európaiakat mindezzel együtt nem az foglalkoztatja, hogy 2014-ben Óriásland vagy éppen Törpefölde szavazati súlyát négyzetgyökvonással, esetleg a koszinusztétellel kell-e meghatározni az EU tanácsában. Nem hangzik kifinomultan, de az érdekli őket: hogyan lesz munkájuk, nem települnek-e Ázsiába a munkaadók, mi lesz a vásárlóerővel, el tudják-e vinni nyaralni a családjukat. Lét, és közbiztonságban akarnak élni. Hosszú évek alkotmányos és költségvetési vitái, viharai után a huszonhetek olyan helyzetbe hozhatják magukat, hogy többet tehessenek mindenzért, s a világban is a félmilliárd embert képviselő integrációhoz méltó súllyal léphessenek fel. A legfrissebb Eurobarométer szerint a megkérdezettek 57 százaléka (ezen belül a magyaroknak mindöszsze 37 százaléka!) gondolja úgy, hogy országuk uniós tagsága jó dolog. Van hová fejlődni, kezdődhet végre a munka.