A Figaro házasságának négy különböző előadását vethetjük össze. A Párizsi Nemzeti Operában Christoph Marthaler rendezésében egy esküvői ruhákat és más kellékeket árusító cég igencsak polgárias hátsó traktusában játszódik a Beaumarchais komédiájának alcíme szerinti "bolond nap", a holland De Nederlandse Opera előadásában viszont egy luxussportkocsikat árusító autószalon hipermodern külsőségei között bonyolódik a történet. A Covent Garden Opera előadása kastélyban játszódik ugyan, de annak hatalmas dísztermében, ahová olykor betolják az olyan intimebb helyszíneket, mint Figaro és Susanna jövendőbeli szobája. A Salzburgi Ünnepi Játékokon pedig egy vélhetően ugyancsak óriási palota meglehetősen tágas, tükörszerűen szimmetrikus lépcsőfordulója határozza meg a teret egy eldobott menyasszonyi ruhával. Talán ez utóbbi a legfilozofikusabb sugallatú produkció, a semlegesen mai jelmezek fekete-fehérek, és a szereplők között rendszeresen megjelenik egy számukra nyilván láthatatlan szárnyas ifjú, talán Ámor, aki irányítja őket, olykor nem is csak a sorsukra, de fizikai valójukra is ránehezedve - az Almavivát alakító Bo Skovhus egy fél árián keresztül cipeli őt a nyakában. Valami szomorúság lebeg Claus Guth rendezése fölött, még Anna Netrebko szépségét is meghervasztva kissé. Marthaler párizsi színpadán viszont éppen agresszív életkedv uralkodik. Lorenzo Regazzo Figarója kis sötét alak, Peter Mattei Almaviva szerepében puha arcú, ám könyörtelen akaratú főszabász. Külön érdekesség, hogy mindkét előadásban Christine Schäfer adja Cherubinót - két teljesen különböző figurát, remekül alkalmazkodva az alapjában eltérő értelmezésekhez. Az egyik esetben gátlástalan, komisz kölyöknek, a másikban inkább megriadt, félénk kamasznak tetszik.

Az Arany Prága videotékájában azonban nemcsak a négy Figarónak, de a két Aidának sem lehetett ellenállni, annál is inkább, mert az egyikben, a Milánói Scaláéban Komlósi Ildikó énekelte Amnerist, a másikat, a Zürichi Operaházét pedig Fischer Ádám vezényelte. A milánói előadást ráadásul Franco Zeffirelli rendezte, hatalmas, színes ókori látványosságot rendelve a színre. A zürichi előadás legalább háromezer évvel később történik, közelebb az opera megírásának, mintsem cselekményének idejéhez. Szecessziós terekben piros fezt, díszes gyarmati egyenruhákat viselő katonák jelenítik meg az egyiptomi hatalmasságokat.

És kihagyhatatlan a Bregenzi Fesztivál Trubadúrja is. Hátha kiderül, hogyan kerül egy olajfinomítóba Verdi romantikus története. És tényleg. Robert Carsen rendező elgondolása világos: az ipari monstrum a giccsesen szépséges tavi naplementében korunk hatalmi jelképe, Luna gróf birodalma, egyben minden természetesnek ellentéte és ellensége. A vándor cigány legények megostromolják, híres kórusuk közben nem üllőket vernek kalapáccsal, hanem az erőd kerítését ütik. Manrico valóságos Che Guevara, géppisztollyal és mellén átvetett tölténytárral. A díszlet használható, és működik. Az énekesek rengeteget másszák lépcsőit, csövei pedig a szenvedélyes pillanatokban tüzet okádnak az égre. Nyilvánvaló: ma bárhol játszódhat egy opera, csak ott nem, ahová szerzői elgondolták. A rendezők szélmalomharcot vívnak a nézőtéri unalom ellen, mit sem törődve azzal az általános tapasztalattal, hogy számos néző éppen hogy unatkozni szeretne az operában. Pedig ha színházként is nézzük, ha nemcsak nyitott füllel, de nyitott szemel is követjük a színpadon történteket, esetleg észrevehetjük, hogy a szavak és a kotta szerint egyező produkciók nemcsak különböző történeteket beszélnek el, de egészen más világokat is nyithatnak meg számunkra.

A holland De Nederlandse Opera Figaro-előadása egy autószalonban