A szerző az Alapítvány a Vidrákért ügyvezető elnöke

Halastavainknak rendkívül sokszínű az állatvilága, pl. a területükön megfigyelt madárfajok száma meghaladja a 300-at, s a kontinensen szinte egyedülállóan gazdag vidraállomány jelentős része is itt él. Úgy hihetnénk, hogy senki és sehol nem kérdőjelezi meg azt a nyilvánvaló tényt, hogy a halastavak mind gazdálkodási, mind természetvédelmi szempontból rendkívül fontos élőhelyek, így a jövőbeli agrár-környezetvédelmi és természetvédelmi uniós és nemzeti támogatások tekintetében kiemelkedő figyelmet érdemelnek.

És még sincs így. Történt ugyanis, hogy az esedékes agrár-környezetgazdálkodási támogatások rendjét és módját meghatározó brüsszeli szakbizottságok a közelmúltban úgy gondolták, nem ismerik el a magyarországi halastavi gazdálkodást mezőgazdasági földhasználatnak, így az uniós élőhely-fenntartási és -fejlesztési támogatások során nem biztosítanak a hazai tógazdaságok számára támogatást.

Így hát olyan kihívás elé került a halászat, a magyarországi természetvédelem, amit csak közösen oldhatunk meg. Példaértékű az az összefogás, ami a terv nyilvánosságra kerülése után megvalósult: a két érintett szaktárca, a halászati és természetvédelmi szervezetek soha nem látott egyetértésben és gyorsasággal levelet intéztek az érintett brüsszeli bizottságokhoz. Egyelőre csak bízhatunk abban, hogy sikerül eredményt elérnünk - a válaszra akár hónapokat is várnunk kell -, és hát reméljük azt is, hogy a magyar uniós képviselők támogatását is magunk mögött tudjuk, hiszen a nélkül vajmi csekély esélyünk lenne az érdekeink érvényesítésére.

Az ügy kapcsán a leginkább elgondolkodtató az: miképpen fordulhat elő, hogy több évszázados hagyományos gazdálkodási tevékenységet és a bizonyíthatóan egyedülálló természeti értékeket rejtő élőhelyeket Brüsszelben egyszeriben csak olybá minősítik, hogy azok nem érdemesek az unió agrár- és élőhely-fenntartási támogatására? Ha a magyarországi halastavak ilyenek - ennek a gondolata is elképesztő -, akkor jó lenne tudni, hogy mely vizes élőhelyek azok, amelyek a brüsszeli adminisztráció számára megfelelők és támogathatók. Mondjuk: a betonteknőbe zárt művi csatornák, amelyek Nyugat-Európa-szerte már szinte az egyedüli meghatározó vizes élőhelyek? Ha a tógazdasági halászat nem mezőgazdasági földhasználat, akkor mi a csuda?

A magyarországi agrárágazat, vidékfejlesztés és természetvédelem jövőbeli eredményességét egyértelműen azok a támogatások határozzák majd meg, amelyek az unió közeljövőben hatályba lépő új költségvetési időszakában a rendelkezésünkre állnak. Számítunk arra, hogy megfelelő súllyal esik latba a támogatások megítélése során az, hogy egy-egy gazdálkodási tevékenység (esetünkben a tógazdasági halászat) milyen élőhelyeket őriz meg, s hogy megőrzésük és fenntartásuk hány embernek nyújt közvetve és közvetlenül megélhetést. És mindez mennyire járul hozzá a gazdálkodáshoz kapcsolható vidékfejlesztési lehetőségekhez, pl. a falusi turizmushoz.

Az biztos: a hazai halastavak nagyon nagy része megfelel azoknak a kívánalmaknak, amelyeket a fenntartható mezőgazdaság s a fenntartható fejlődés fogalmával szokás a különböző szakmai fórumokon jelölni. Soha senki nem kérdőjelezte még meg a halastavaink egyedülálló természeti értékeit, valamint a hagyományos halgazdálkodás fenntartásának és támogatásának a létjogosultságát. Azok a külföldi szakemberek, akikkel az elmúlt években volt szerencsém találkozni, valamennyien dicsérően szóltak halastavainkról, különösen a nyugat-európai országokból érkezők, hiszen náluk gyakorlatilag nincs már olyan természetszerű élőhely, mint a mi halastavaink. Sőt, nem egy nyugat-európai program, mely az elpusztított vizes élőhelyek helyreállítását tűzte ki célul, a magyarországi extenzív halgazdálkodást tekinti egyedüli mintának. Szó mi szó: van munkájuk bőségesen, mert akad tönkretett vizes élőhelyük jócskán, hiszen a vizes élőhelyek jelentős része igencsak megsínylette az elmúlt évtizedek gazdasági és urbanizációs fejlődését.

A mostani eset arra is rávilágít, hogy az illetékes brüsszeli bizottságok és az azok munkáját segítő szakértők, valamint a hazai agrár- és természetvédelmi állami és civil szakértők között nincs összhang és elegendő párbeszéd. Gyorsan, nagyon gyorsan meg kell találni a választ arra, hogy miért van ez így, mielőtt még több hasonló eset a felszínre kerül.

Remélhető, hogy mielőbb megtaláljuk a közös hangot, hiszen ez valamennyiünk érdeke - legalábbis nagyon bízom ebben -, és a halastavaink megkapják a joggal várt uniós támogatásokat.