A szerző újságíró

Az év elején a Népszabadságban publikált dolgozatában (Szembenézés, január 26.) a miniszterelnök kifejti, hogy: "A baloldal demokratikus hitelességének feltétele, hogy képes legyen határozottan különbséget tenni elfogadhatatlan politikai rendszer és érthető, akceptálható, ellentmondásosságában is progresszív személyes politikai szerep között."

Ezzel maradéktalanul egyet lehet érteni, és a megállapítás mögött felsejlő arcképcsarnok illusztris eleme Horn Gyula, aki tagadhatatlanul többször töltött be felelős pozíciót a rendszerváltás előtt és után egyaránt olyan időszakokban, amikor éppen progresszív intézkedésekhez adhatta a nevét.

Ám a már idézett tézisgyűjteményben a miniszterelnök - eléggé nem dicsérhető módon - leszögezi azt is, hogy "Nem lehet egyszerre igent mondani Nagy Imrére és Kádárra. Ez a két hagyomány történelmi értelemben összeegyeztethetetlen, politikai és morális tekintetben pedig kibékíthetetlen".

E megállapítás felülbírálásának szomorú pillanata Horn állami kitüntetésre való felterjesztése. Ha a valahai miniszterelnök életútjának minden más antidemokratikus mozzanatát, megnyilatkozását zárójelbe tesszük is, és csak egy tavaly októberi interjúját vizsgáljuk, akkor is világos, hogy "politikai és morális tekintetben pedig kibékíthetetlen" Gyurcsány Ferenc voksa Nagy Imre mellett és az első MSZP-s miniszterelnöknek javasolt ordó. Horn Gyula ugyanis azt mondta a forradalom ötvenedik évfordulóján a Die Welt újságírójának, hogy: "Én a pufajkás osztagban a törvényes rendet védtem."

Eszerint tehát Horn minden eszközzel, így fegyverrel is Kádárra mondott igent.

Éppen ez az erőteljes igen tette lehetővé számára, hogy később olyan beosztásban legyen, hogy a nevével összekapcsolódhasson a határok megnyitása az NDK polgárai előtt.

Horn Gyula nem egyszerűen (mint szereti mondani) "vállalta" a múltját (bár írásaiban, interjúiban azért sosem tárta azt fel teljes részletgazdagságában), de nem is vonta önkritika alá mindeddig a megtorlás, a diktatúra éveiben betöltött szerepét.

Mindebből az következik, hogy a Gyurcsány Ferenc számára is oly fontos szabad és demokratikus köztársaság Horn Gyula ellenében jött létre; s ezen nem változtat az a tény sem, hogy Horn ennek a köztársaságnak választott miniszterelnöke volt. Aki Horn Gyulát - életútjának bármely szakaszáért - a köztársaság nagykeresztjére javasolja, nem tekinthetne el ettől. A miniszterelnök eltekintett, kérdés, miért.

Gyurcsány belépésével a politikai életbe hirtelen lett a szocialistáknak egy olyan gondolkodója, politikusa, aki nem csupán habitusában, stílusában tér el teljesen a posztkáderi figuráktól. Ennél sokkal több következett számos cselekedetéből és megnyilvánulásából: átérezte és személyes ügyének (sikere zálogának) tekintette, hogy szakítson a pártja által megjelenített, sokszor zavaros, kínos attitűddel a múlthoz való viszonyban, nyugatias baloldaliként próbáljon mondandót és hitet adni pártja híveinek. Ebből következett az is, hogy - ha nagy késéssel is -, de belevágnak az elodázhatatlanba. A minden tekintetben kiváló őszödi beszéd ("reform vagy bukás") ezt a hitet erősítette, hiszen azt az érzetet keltette, hogy a miniszterelnök - a koalíciós partner, az SZDSZ által folyvást követelt és képviselt - valóságos változások őszinte híve.

Az utóbbi időkben azonban mind több jel utal arra, mintha a miniszterelnöknek túl sok gesztust kéne tennie a régi vágású szocialista politika képviselőinek.

Meglehet, mindez csupán belső kényszerek hatására választott átmeneti taktika. A következő hetek politikai döntéseiből ki fog derülni, hogy a reformakarat átnyomható-e a szocialista párton, vagy az őszödi beszéd ijedt hallgatói aratnak közállapot- és önsorsrontó "sikert".

Akárhogy lesz is, ez a javaslat kimaradhatott volna a gesztusok sorából, hiszen bántó ellentétben áll a Kádár-rendszer határozott tagadásával.