Soha nem akartam magyart tanítani. Szilárdan élt bennem a meggyőződés, nem lehetek annyira naiv, hogy azt képzeljem, harminc kamaszgyereket érdekelhet az irodalom, a nyelvtan borzalmairól nem is beszélve.
Magyar lecke
A kolléganőm terhes, szólt egy nap a barátnőm, aktív magyartanár, téged ajánlottalak. De hát az egyházi iskola, soha nem tanítottam magyart, soroltam ellenvetéseimet, majd két hét múlva azon kaptam magam, hogy jól fésülve, enyhén megszeppenve ülök a tekintélyt parancsoló, keresztekkel díszített igazgatói irodában, és a szakmai előremenetelemet firtató kérdések helyett másfajta kérdésekre válaszolok, igen, vallásos vagyok, katolikus (nem baj, nyugtattak meg tüstént), igen, gyakorlom a vallásomat (igaz, talán nem azzal az intenzitással, amelyet a kérdés feltételez), igen, szeretnék ebben a nagy múltú, hagyományokra, tudásra és hitre nagy súlyt fektető intézményben oktatni. Ott, ahol számos elismert művész és tudós elméje csiszolódott nyitott, támogató és liberális szellemben egészen az államosításig. Megfeleltem.
Működésem első pár hetében teljesen lekötött az új szerep ("Csókolom!", "Hogy tetszik lenni?"), az órákra való készülés, hiszen tapasztalatok híján vágtam bele a mindinkább kedvemre való "kalandba". Nem is volt igazán időm körbenézni. Egy-két apróság mégis feltűnt. A Miatyánkkal kezdődő, hangulatteremtőnek szánt értekezletek "torokharapós" csatatérré válnak. Miért van az, hogy a szünetekben bizonyos újságok olvasásáért lesújtó pillantás jár? Természetes-e, hogy egy-két kivételtől eltekintve a kollégák dühödten fúrják egymást, holott szemtől szembe a legnagyobb nyájassággal ígérnek segítséget? Végül is rendben, minden rendben. A tantermekben található keresztek is hamarosan egybemosódtak a poszterekkel és osztályfényképekkel, igaz, az óra eleji és végi imádság megtartása sosem sikerült, ekkora képmutatásra nem futotta az erőmből. A hit belső dolog, gondoltam.
A tanév véget ért, majd eltelt a nyár is, ősszel aztán, bár még mindig nem főállású pedagógusként, megszaporodott óraszámmal vágtam neki az új tanévnek, új igazgatóval, a választások előtt. Ez utóbbi nem kevés félszet keltett bennem: lehet-e úgy tenni, mintha én is..., képes leszek-e jó szívvel begépelni a számítógép új jelszavát (viktor), mit tegyek, ha a 2002-es évhez hasonlóan netán ismét lesz Fidesz-imaszoba? Az a bizonyos cérna legelőször október
Aztán osztályfőnök lettem. Az első (osztályfőnöki) óra előtt szemhunyásnyit sem aludtam, jobban izgultam, mint az államvizsgát megelőző napokon. Majd egyik pillanatról a másikra helyrebillent bennem az egész: sosem érzett felelősséggel és szeretettel fordultam az iskola "rémosztálya", új "gyermekeim" felé, akiket "felpakoltak" a második emeletre a végzősök közé, hogy - egy kollégát idézzek félpontosan (?) - "ne kelljen nézni a néger és a zsidó gyerek fejét". Nem voltak angyalok, nem könnyítették meg a dolgom. Az órai bekiabálás, az otthon hagyott felszerelés megszokott volt, de hát istenem, voltunk mindannyian diákok, kamaszok, s talán páran azt sem felejtettük el teljesen, hogy olykor akadnak az iskolánál fontosabb dolgok is. Iskolánk bölcs igazgatója azonban láthatóan nehezen tűrte a "nem idevaló" renitenskedést, s mikor kitört a valódi balhé (egy pad eltörött, az egyik diáknál "viperát" találtak), kezében egy hatos listával, a nevek mellett kifelé mutató nyilakkal megkeresett, hogy őket sajnos el kell tanácsolni. A két főbűnös, köztük a "néger" (akihez az egyik t. tanerő "használati utasítást kért") hirtelen "saját elhatározásából" úgy döntött, hogy jobb lesz nekik másik tanintézményben. Az osztállyal válságtalálkozót tartottunk, jártam a kétségbeesett szülőknél, és közben döbbenten tapasztaltam, hogy a tanári kar kárörvendve kuncog mind a gyerekeken, mind szüleiken.
Benne voltunk a tavaszban, a választási kampány kellős közepén, amely nem maradt a falakon kívül. Időnként kétségbeesve menekültem cigarettázni az erkélyre a politikailag túlfűtött tanártársak elől: féltem, még a végén megmondom a véleményem. Egyszer amúgy is kiesett egy Magyar Narancs a táskámból.
Már az osztálykirándulást szerveztük "gyerekeimmel", amikor úgy döntöttem, felmondok, hiába imádom az osztályomat, a tanítást, az állandó pörgést. Elegem volt az órán is politizáló, a végzős, azaz szavazóképes diákokra gyakorolt nyomásból, a MIÉP-poszterekből és "szerencsét hozó" Fidesz-tollakból, matricákból. Elkövettem azonban azt a hibát, hogy saját eltökéltségemben bízva, először a diákjaimnak szóltam, felfedvén döntésem valódi okát. "Mi az, hogy jobboldal?" - kérdezte egyikük, miközben a többiek dermedten ültek, hogy lám, a harmadik osztályfőnökük is menni készül. Az igazgató úr tervem hallatán szép szavakkal kérlelt, hogy ne csináljam ezt, ez az iskola nyitott politikailag, inkább áruljam már el, kik visznek be aktuális témákat a tanórára. Maradjak, hiszen nagyon jó tanerőnek számítok, a gyerekek szeretnek és tisztelnek. Meggyőzött. Elmentünk kirándulni, buzgón próbáltam megszerettetni Balassit, Villont, és a választásnak is vége lett. A második forduló után miniértekezletet tartottunk a tanáriban. A csalásról suttogó tanártársak heves bólogatásokkal hallgatták igazgatónk biztatását, hogy nyugodtan morzsoljunk el egy könnycseppet, hiszen mind csalódottak vagyunk, de ne aggódjunk, megőrizzük majd a mi kis köztársaságunkat. Ez vajon mit jelenthet? - tűnődtem el.
Aztán megtudtam azt is, persze nem közvetlenül, hogy a következő évben már nem leszek osztályfőnök, ugyanis "túlzott szolidaritást vállaltam" az osztállyal a két gyerek elmenetelekor. Ez volt tehát az első pofon. Jól van, gondoltam, azért még elmegyünk egy búcsú-osztálykirándulásra a nyáron. Augusztus végén azt is megtudtam, hogy magyarra sem taníthatom őket, nem vagyok rájuk jó hatással. Szó se róla, az egyetlen olyan kollégát kapták, akit tisztelek és becsülök, mégis fájt...
Szeptember elején még engedélyt kaptam arra, hogy születésnapi filmet forgassak az iskolában, az igazgató úr nem is lehetett volna nyájasabb. Szeptember 17-én éjszaka ezt a filmet vágtam, meg másnap is, de aztán abbahagytam, és a televízió képernyőjére bámultam. Elhűlve fedeztem fel egy idősebb diákot az iskolából. Hétfőn forrongott a tanári. Kedden már nem fogadták a köszönésemet odabent - sem a folyosón, sem a dohányzóteraszon. Csütörtökön szomorú szívvel, de eltökéltebben, mint valaha, közöltem az igazgató úrral, hogy bár tudom, hogy disznóság ezt megtenni a tanév kezdésekor, felmondok, új munkahelyet találtam. Valamit mégiscsak mondanom kellett. Amit akkor kaptam, nem felejtem el egy életre, az biztos: megtudtam, hogy ő végig tisztában volt megbízhatatlanságommal, ezért is vette el az osztályt tőlem, egy ilyen kis bugris, mint én, mit is akarhat, és hogy ő tudja, hogy állandóan kocsmázni vittem a gyerekeket, akikre elképesztően rossz hatással voltam, és különben is, rengeteg ragyogó elme vár arra, hogy a helyemre léphessen... Igazgató úr, akkor nincs gond, vágtam közbe, hiszen akkor meg van oldva az utódlás, nem? Ennyiben maradtunk. Szeptember végén eljöttem. Az utolsó napokban folyamatosan gyötört a kétség, vajon jó döntést hoztam-e. De ilyenkor újra és újra eszembe jut, hogy nem szeretnék olyan helyen dolgozni, ahol a történelem szakos kolléga a tanóra keretein belül kizárólag a miniszterelnököt becsmérli, ahol megjegyzéseket tesznek a másik felekezethez tartozó diákra, ahol a tanár személyes szimpátiája fontosabb, mint a diák iparkodása, ahol el kell rejteni a Narancsot a táska mélyére.
Olykor elmélázom, vajon hogyan telnének mostanság odabenn a napjaim. A sors fintora, hogy jelenleg is iskolát keresek: hiányzik a magyartanítás, éppen nekem, aki sohasem tervezett effélét. Igaz, maradt, ahogy az igazgató úr mondta, a "rettenetes hatásból", volt tanítványaimmal könyveket cserélünk, és olykor kirándulunk. Az iskola falait távolról ostromlom.
Erős vár a mi Istenünk, Jó fegyverünk és pajzsunk. Ha ő velünk, ki ellenünk? Az Úr a mi oltalmunk. Az ős ellenség Most is üldöz még, Nagy a serege, Csalárdság fegyvere, Nincs ilyen több a földön.
46. zsoltár. Luther Márton 1483-1546.
