Halványspenót
Ez a távlat különben nem árt, inkább használ neki: szabálytalanul hullámzó teteje innen érvényesül a legjobban, a valóságosnál kicsit lebegőbbnek látszik, a korábbi Spenótházénál visszafogottabb tömege pedig könnyebben olvad bele a pesti Duna-part házsorába. De most csak szebben mondtam ugyanazt: megrázóan újat nem tesz hozzá a térhez, a nagyvilági Gresham simán lenyomja, a kortárs építészet legújabb darabja pedig nem forgatja, nem pezsdíti fel környezetét, hanem kihagyott ziccernek tűnik, és az is marad az elkövetkező tíz-húsz évben, amíg vélhetőleg nem nyúlnak valahol újra hozzá a Roosevelt térhez.
Mert ne feledjük, Budapest egyik legfrekventáltabb pontján vagyunk, a világörökségi övezet közepén, egy látványos és pompás téren, és itt épült most egy újabb irodaház. Előtte sem gondoltam, hogy az összes irodaház haszontalan, és a helyén, a pöfögő, araszoló körforgalomtól öt méterre ide ülnék be legszívesebben képzeletbeli kedvenc kávéházamba, de amit leánykori nevén a Spenótház hasznosításának hívtak, azt egy ilyen helyen különösen hajlamos az ember szimbolikusan is elprivatizálásnak érezni. Igen, itt közösségi teret vettek el és tőlünk. Tudom, hogy nem nagy ügy, de én még sétáltam át a Spenót vaskos lábai között - az elvi lehetőségét most is meghagyták, csak éppen senkinek sem jut eszébe egy kettős üvegajtóval védett steril üvegpasszázsban sétálgatni. És erről eszembe jut a Gresham passzázsa is - de hagyjuk, ez túl van az építészeten.
Mondjuk, az új irodaház építése sem volt egy sikertörténet. A leendő épület csak sokkal kisebb lehetett volna, mint a régi, ezért a földig rontás helyett jobbnak látszott a szerkezetét megtartva visszabontani, és ez bizony nem rapid megoldás.
Az időjárás sem kedvezett, a határidők, kötbérek és milliárdok szorításában kivitelezők és kisebb-nagyobb vállalkozók váltották egymást - legalább egyszer mindenki állt itt valakivel perben vagy haragban. Pedig jól indult, méghozzá meghívásos tervpályázattal, ahol a nemzetközi zsűri meglepetésre egy fiatal mesteriskolásokból álló csapatot hozott ki győztesként. Ők egy vibráló, "vonalkódos" homlokzatot képzeltek el, amelyet alul az átjárható lábazat, felül pedig hullámzó, ide-odalejtő üvegtető tett volna légiessé - és talán idézőjelbe.
Az építkezés során aztán hamar kiderült, hogy megfelelő technikai tapasztalatok és infrastruktúra híján a fiatalok egyedül nem lesznek képesek egy ekkora beruházást minden apró részletében végigvinni. Először mestereikkel próbálkoztak, és így került idővel az építkezésbe a korábbi második helyezett, idővel aztán végleges tervező, Turányi Gábor és irodája. Ebből is per és harag lett, a fiatalok később úgy érezték, Turányiék "lenyúlták" a zsíros munkát, pedig a két terv sokban hasonlított egymásra. A
Belügyminisztériumhoz és a Greshamhez hasonlóan mindkettő hármas tagolásban gondolkodott, de csak két kisebb belsőudvarral, így az új tömb pótolhatta azt az iroda-négyzetméter veszteséget, amit a két emelettel alacsonyabb előírás jelentett. A földszintre mindketten éttermeket szántak és átjárható passzázsokat. A mesteriskolások az udvarokat is megnyitották volna a tér felé, és az elcsúsztatott, szabálytalan ablaksorokkal trendi homlokzatot képzeltek el, míg Turányiék zárt zöldudvarokkal és szabályos sorokba rendezett ablaknyílásokkal tervezték meg a házat.
Az egyik terv merész volt, romantikus és a mai magyar beruházói viszonyok között részben kivitelezhetetlen, a másik jól nevelt, de realista és nagyobbrészt ez valósult meg. A földszinti sarkon egy kis önkiszolgáló étterem már nyílt, mellette egy jóval nagyobb helyiségben egy külvárosi lakópark ingatlanértékesítési irodája készülődik. Ha bárhol máshol lenne ez a ház, sokkal jobban szeretném, ahogy közelről oly statikus homlokzata a színezéseivel és üvegbetétjeivel messzebbről nézve azért némi hullámzásba kezd, vagy mellékutcai oldalaiért, ahol az ablakok lyukarchitektúrája és a színes lamellák jóval érdekesebb felületetet képeznek.
De hát a város szívében, a Roosevelt téren kell, mint idegen testet kerülgetnem.
