Kaptunk nemrég három kiskacsát, pelyhes egyheteseket. Tanyán látták meg a napvilágot. Egy városban lakó ötéves kislány babusgatta őket néhány napig, ám mivel haza nem vihette, így nekünk adta az apró jószágokat.

Kartondobozba rakta őket, és nagy guriga könnyeket ejtett a búcsúzáskor, még intelmekkel is ellátta a kiskacsákat:

- Jó legyél, Fáni, ne piszkáld a csőröddel szegény Kázmért, tudod, hogy ő a legkisebb. Te meg, Kormi, vigyázz a többiekre, el ne tekeregjenek!

Azzal nyugtattuk meg, hogy jó helyük lesz nálunk, kint élnek majd a Holt-Tisza partján, amikor úszni támad kedvük, csak belevetik magukat a vízbe. Ehetnek békát, csigát, nádtorzsát, és vadon élő társaikkal akár együtt is bolyonghatnak a sásban, ha akarnak. És nálunk is van gyerek, aki kényezteti majd a kiskacsákat.

Ólat építettünk, alacsony kerítést húztunk ki a szilvafák közé, egy régi muskátlis ládából kacsaúsztatót is gyártottunk. Darát vettünk, apróra vágtuk mellé a komposztládában burjánzó tyúkhúrokat, meg a kertből szedett salátát, és figyeltük, ahogy élvezettel nyeldesik. Amikor a muskátlis ládában úszóversenyt rendeztek, még a kertszomszédok is körénk gyűltek.

Egyszerre a három állat nem fért el ugyanis a keskeny műanyagdobozban, így a sorverseny szabályait alkalmazva egymás után vetették bele magukat a sáros, langyos vízbe, majd a végéhez érve már fordultak is vissza, s újból kezdték elölről az egészet.

Finom kacsasült lesz belőlük októberben, sóhajtottam el egyszer magamat, mire a többiek méltatlankodva rám förmedtek: dehogyis, ezeket az állatokat aztán nem vágja le senki! Mert miként is nézne ki, ha a vasárnapi ebédnél egyszer csak kéjesen azt mondaná valaki: ropogós a Fáni mellehúsa, de persze a Kázmér combja se kutya!

- Aminek egyszer nevet adunk, azt később nem esszük meg - sommázta végül a család.
Így aztán azon kezdtünk töprengeni, mit kezdjünk majd a kacsákkal télen, amikor a víz is befagy, mi pedig a városi lakásunkból nem utazgathatunk nap mint nap a Holt-Tiszához, hogy megetessük őket. Több ötlet is felvetődött: például, adjuk őket albérletbe egy gazdaságba a télre, esetleg vigyük ki egy közeli vadasparkba, vagy állatkertbe.

Június közepén aztán ezt a problémát megoldotta az élet: egyik reggel arra érkeztünk ki, hogy két kacsa eltűnt, egynek a teteme pedig ott hevert a muskátlis láda mellett.

- Görény járt errefelé, barna, nagy testű, többen is látták - mondta a szomszéd sajnálkozva.

A gyereknek megpróbáltuk elmagyarázni: ilyesmi bizony gyakran előfordul, mondhatni, a természet rendje, hogy a ragadozó állat elviszi az ilyen apró jószágot, lehet, éppen azért, mert neki is kicsinyei vannak, etetnie kell őket.

De mindez nem vigasztalta. Azt mondta, nem érdeklik a természet törvényei, a görény is tisztelhette volna a szabályt, miszerint nem vesszük el, ami a másé, pláne nem eszünk meg olyasvalamit, aminek neve van.

A kacsák kertje most üresen áll, a ládájukból már elpárolgott a víz, csak a tyúkhúr burjánzik gazdagon.