A belpolitikai küzdelem azután - esetleg eltérő csomagolásban - ismét felszínre hozza az ügyet. Majd megint lesüllyed, eltűnik. A ciklus néhányszor újraindul(hat). Időnként, különösen, ha egy térségbeli országban valami történik, az átvilágítás pártiak itthon is lépni szeretnének.

Ezt láthattuk akkor is, amikor ügynökmúltjára hivatkozva lemondatták a varsói metropolitát, s amikor Romániában 16-17 évvel a régi rendszer bukása után a "ki kivel kollaborált" kérdése - az egyházaktól függetlenül is - az értelmiségi szalonok egyik központi vitatémájává vált.

Nem gondolom, hogy értelme lenne az eddigi lusztrációs sémákat az egyházakra alkalmazni. De azt sem hiszem, hogy ártana nekik, ha számukra elfogadható és társadalmi elfogadottságukat meg nem rendítő formákban, saját 1947-1989 közötti történetüket mégiscsak - amennyire lehet, nyilvánosan - újra feldolgoznák. Végül is egy ilyen önreflexiós munka nélkül - melynek egyébként nem hiszem, hogy az "ügynökök" nyilvános meghurcolása volna a lényege - egyetlen nagy intézmény sem jutott túl saját "hidegháborús" történetén. Addig pedig nehezen képzelhetőek el valódi reformok.

Az eddigi lusztrációs gyakorlatot itt már azért sem erőltetném, mert annak feltételezett társadalmi céljai szinte semennyire nem valósultak meg. Végül is az átvilágításoknak nálunk - azok szemében, akik azok "kemény" forgatókönyveit követelték - három értelme lehetett. Először, az "igazság", az "igazi múlt", de mindenesetre a folyamatokat meghatározó, számunkra mindmáig ismeretlen 1989 előtti összefüggések feltárása. Másodszor, a radikális elitváltás elősegítése. Végül az e vonatkozásban különösen érintett intézmények belső reformjai. Közép-Európában a nyilvánosságra került "nem egyházi" ügynöklisták és dossziék e célok egyikét sem érték el igazán. 

Az átvilágosítás alkalmazott formái erre valószínűleg nem is voltak alkalmasak. Miért kellene akkor ezeket új területen alkalmazni?

Az alaphelyzet ismert. 1947 és 1989 közöt az egyházak maradtak sokak, talán a legtöbb ember számára lényegében az egyetlen világnézetileg legalább részlegesen alternatív színterek. S túlélésükhöz így meg kellett találni a modus vivendit a hatalommal. Sőt, annál egy kicsit többet. E nélkül az egyházi szervezetek semmilyen működtetéséhez sem lett volna pénz és mandátum. Így azután az egyházak Közép-Európában sehol sem voltak közvetlenül részesei az antikommunista ellenállásnak.

De ahogy tudták, fékezték az ateizálást, kulturális kikötőként működtek politikailag igazán egyik oldalhoz sem tartozó csoportok számára, s a lehetőségekhez képest védték függetlenségüket. Megpróbáltak az állami ideológiáktól viszonylagos távolságot tartó alapintézményekként áttelelni.
E játéktér kialakításához természetesen nagyon sokféle kapcsolatot kellett egyszerre működtetni az akkori állammal. Pénzügyit, iskolapolitikait, várostervezésit, kulturálist, szomszédságit. Volt, ahol még agrárpolitikait is. 

S igen, nyilvánvalóan e rendszer részeként belügyit is. A töredezett nyilvánosságból, a közvélemény föld alá szorítottságából, a társadalmi kommunikáció alulfejlettségéből következően a rendszer erősen paranoiás volt. Az egyházak ezt feltehetően érezték, de ha élni, sőt talán egy picit növekedni is akartak, nem tehették meg, hogy demonstratívan ne érintkezzenek az állammal épp azokon az érzékeny területeken, amelyeket egyébként az állam a kompromisszum garanciáinak tartott.

Úgy tűnik, a politikai kapcsolati szférán belül legalább háromtípusú formalizált kapcsolat létezett. Az első szóbeli volt. Az egyházak számos tisztségviselőjével folyamatosan beszélő viszonyban voltak minisztériumok (köztük a belügy-), pártszervek és az állami egyházügy. Kérdéseikre, akár személyi kérdéseikre az egyházi beszélgetőpartnerek valamit válaszoltak. Az állami fél e beszélgetésekről feltehetően készített írásos feljegyzéseket.

Ezeket azonban az egyházi beszélgetők nem ismerték, nem is láthatták. Ezen kívül feltehetően születtek - az állami fél kérésére - összefoglaló írások is tendenciákról, konkrét ügyekről, egyházi területekről és személyi kérdésekről. Az ilyen szövegek az ügyek jellegéből következően majd kizárólagosan egyházi személyektől, nem ritkán különböző tisztségviselőktől származtak. Lehet, hogy a szerzőket esetenként dolgozataikért különböző módokon megjutalmaztattak, lehet, hogy nem.

Ez most érdektelen. A lényeg, hogy az egyházi oldalon - egyébként teljes joggal - úgy hihették, hogy a túlélés teljes kapcsolatrendszeréhez ez hozzátartozik, és ha el akarják kerülni a konfrontációt azokban az egyszerű pénzügyi, rendészeti stb. kérdésekben, amelyek tekintetében elemi szinten az államtól függtek, ezt meg kellett tenniük. Ez a deal része volt. Fogalmam sincs, hogy e kapcsolatokról egymás között az egyházakon belül mikor, kik és milyen módon beszéltek? De kívülállóként azt is el tudom képzelni, hogy valamilyen bizalmas beszélgetésekben ezekről azért szó eshetett. Vagy legalábbis csodálkoznék, ha az egyházak akkori vezetőinek e kapcsolatháló jellegéről ne lett volna valamilyen tudomásuk. Sőt egyes pontokon azt maguknak is építeni, karbantartani kellett.

Végül működött a harmadik szféra. Mint mindenütt az akkori államszocializmusban. A belügynek szüksége volt klasszikus beszervezett ügynökökre is. Ezek feltehetően nem a hierarchia kulcsemberei közül kerülhettek ki, hiszen a belügyi hálózat működtetőinek épp olyan informátorokra volt szükségük, akik segítségével a velük kapcsolatban levő hivatalos egyházi vezetőktől érkező információkat ellenőrizhetik. Így esetleg hozzá lehetett jutni olyan hírekhez is, amelyek az egyházi hierarchián belül nem is jutottak el a csúcsokra.

Ezek után kinek mit kellene most bevallania, lelepleznie? Mi lenne a "megtisztulás"? A lusztrációs játékszabályok szerint elvben kizárólag a rendszer harmadik eleméről lehetne szó. A fontosabb kettő, amelyet a harmadik lényegében csak kiegészített, s amely az egyház akkori mozgásterét is nagymértékben meghatározta, nem "ügynöktörténet". E harmadik csoportról bizonyára meg lehetne osztani információkat a közvéleménnyel. Az eredmény éppoly szerény és vitatható lenne, mint amilyen volt a világi érintettek esetében. E harmadik csoport megjelenítésében - Lengyelország és más országok példáin már látszik - elvben az egyházak is érdekeltek lehetnek. Persze nem azért, amit az egyházi lusztrációt sürgetők gondolnak. Hiszen aki egyszer nem volt lojális a hierarchiához, attól jobb lenne most is megválni. Vagy valahogy csendben elszigetelni.

Mindazonáltal a közelmúlt valamilyen kezelése - akár átvilágítási elemekkel - egyre inkább elkerülhetetlennek tűnik, és ahol ehhez már közelebb vagyunk, mint Lengyelországban, ott az egyházak jelzik is, hogy elvben ez elől talán nem is térnének ki. De nem olyan lusztrációt szeretnének, amilyet a közszférában megtapasztalhattak. Félnek a levéltárak sokszor eléggé szembetűnő manipulálásától, a kárörvendő médiazajtól, a morális zsarolástól, a kárörvendő bekiabálásoktól: "hazudott a püspök!".

Ráadásul az eddigi ismertté vált jelentésírók, nem kötődtek úgy intézményekhez, hogy belügyi kapcsolatuk azokra is pecsétet üssön. Az írók, arisztokraták, filmkészítők vagy bankárok önmagukat alakították. Senki sem gondolta, hogy az irodalmat, az arisztokráciát, a bankok világát, vagy a filmipart jelenítik meg. A leleplezhető papok viszont - legalább is így vélik az egyházak és sok nyilvános ellenfelük - magukat az egyházakat hozzák majd hírbe. Ráadásul, az egyházak természetesen maguknak tartják fenn személyi döntéseiket, autonómiájuk egyik legfontosabb látható formájaként. S a saját törzskarukra vonatkozó személyi információk védelme ennek az önvédelmi, vagy autonómia programnak is része.

Mi akkor a teendő? Először is, a külső környezet hozzá segíthet, hogy az egyházak újabb politikatörténetének belső feldolgozásai a reformfolyamataikat erősítsék. Hátha itt sikerül az, ami eddig a lusztrációk esetén máshol és máskor sehogy sem jött össze: hogy a múltfeldolgozás nem egyéni leszámolást, hanem szervezeti, intézményi változásokat gerjesszen. Olyan formákat kellene ajánlani az érdekelteknek, amelyek a történetet legalább részben megőrzik belügyként, de mégis rákapcsolhatók a szóba jövő modernizációs programokra. Másodszor, ott, ahol erre az együttműködési készség megvan, vagy kifejleszthető, működtetni lehetne a dél-afrikai apartheid után létrehozott "Igazság és Kibékülés" bizottságok valamilyen szervezeti rokonait.

Ezeknek egyébként is keresztény gyökerei vannak, vezető kezdeményezőik között ott volt a Nobel-békedíjas Tutu püspök is. E modellt azóta számos latin-amerikai diktatúra emlékének feldolgozásánál is alkalmazták. Itt a bevallás és a megbocsátás katartikus, megtisztító élményével próbálkoznak.

A múlt reális értékelése itt is fontosabb a bűnbeesettek névsorainak közhírré tételénél. S aki erre magától vállalkozik, saját legitimitását növeli. A terep különleges. Az alkalmazott, vagy ajánlott megoldások sem lehetnek hagyományosak.

A szerző szociológus