Ebben az évadban már nem volt a régi. A hiperexpresszből gyorsvonat lett, a bűvész olykor elvétette a trükköt. A labdarúgás harmincnégy éves artistájaként ez korántsem szégyen: mások ebben a korban azon spekulálnak, hogy jó borok mellett gyűlnek egybe a társakkal az öregfiúkmeccs után, vagy szivarral a szájban idézgetik odahaza, a nagyteraszon a hajdani szép időket.

Roberto Carlosnak legalább száz, méretes Havannára lenne szüksége ahhoz, hogy szálljon a füst, amíg a nagyját feleleveníti. A brazil öröklista második helyét eredményező 126 válogatottságot, világbajnoki címmel, vb-ezüsttel, két Copa America-arannyal; tizenkét esztendő 370 meccsét Madridban, négy bajnoki elsőséggel, három BL-diadallal és két Világ Kupa-győzelemmel; a palmeirasos beérkezést a brazil bajnoki pálmával.

Abban a '93-as csapatban láttam őt "élőben" először. Az ifjú Antonio Carlos, Cesar Sampaio, Mazinho, Zinho, Edmundo, Edilson sem volt éppen ügyetlen és lassú, de sebességben a hozzájuk hasonlóan virtuóz balbekk valamennyiüket megverte. Ültem a stadionban, és nem tűnődtem rajta, láttam-e már efféle száguldó zsonglőrt, mert nyilvánvalóan nem láttam. (Azóta sem.) Utóbb tudatosodott bennem: az a szélvész srác, aki a labdával úgy szaladt, mint a sprinterek a nélkül, az egész futball történetében unikum. Meglehet, nagyobb a legnagyobb balhátvédeknél, Facchettinél, Krolnál, Breitnernél, Paolo Maldininál vagy három brazil "elődjénél", Francisco Marinhónál, Brancónál, Leonardónál is, de hogy minimum egyenrangú velük, az biztos.

Hogy miért merem azt mondani: így talán még nem futott fel senki? Azért, mert Facchetti, Marinho és Leonardo kiváltképp sokszor tört előre, ám azt leginkább Roberto Carlosról lehetett állítani, hogy csatároknál veszedelmesebb az ellenfelek kapujára. (Igaz, Sándor "Csikar" mindig azt mondja róla: - Próbált volna meg mellőlem felmenni...) A rúgótechnikát illetően pedig csak Branco konkurálhatna vele - ha utazgatni lehetne az időben -, ám a '94-es vb-aranyérmesnek alighanem be kellene érnie a második hellyel. "Robi" szerzett olyan gólt is, hogy futballkedvelő tudósok tárták szét a kezüket a francia tévéstúdióban: ez a kezdetben szinte a szögletzászló felé tartó, majd a kapuba kanyarodó szabadrúgás meghazudtolja a fizika törvényeit...

Szóval, az apró, ám kolosszális balbekk már régóta sütkérezhetne csupán; a dicsfényt illetően lenne miben. Ehelyett a 35. bajnoki forduló meccsének 91. percében nyolcvan métert vágtázott, hátha benne lehet az akcióban, s amikor tényleg megkapta a labdát - amire a szövevényes támadás elején és közepén esélye sem volt -, megszerezte a Real Madrid győztes gólját a Recreativo ellen. Aztán Beckhammel röpdösve úgy örült a 3-2-nek, akár egy kölyök, noha lett volna oka rá (a sokat mellőzött "Becks"-szel együtt), hogy ne szakadjon meg a jó barátját, Ronaldót száműző Capello edzőért. Nem is érte hajtott, hanem azért, mert labdarúgó. Meg a Real Madridért. A klubért, melyhez 1996-ban leszerződött, s melynek ő talán még annál is többet köszönhet, mint amennyit a Madrid neki. (Pedig az sem kevés, sőt.)

Felfogása - amely az utolsó előtti fordulóban a bajnoki cím elnyerésében döntő jelentőségű gólpasszhoz vezetett megint csak a véghajrában, Zaragozában - az extraklasszis profié. Mámora az örök gyermeké. Mindannyian azzá leszünk, ha a futballt nézzük; ez ennek a játéknak az eredeti lényege és legfőbb fenntartója. (Ilyen tömeges azonosulás és átszellemülés nélkül nem létezne ekkora üzlet.) Roberto Carlos persze nem vált egyikünkből se; vagyunk így néhány milliárdnyian...

Roberto Carlos meg egy van.