És hogy ez miért fontos nekünk, magyaroknak? Két okból is: egyrészt az épület immár nyolcvan éve a Római Magyar Akadémia székhelye, másrészt a palota külső restaurálása nemrég fejeződött be.

- Kétszázmillió forintot költöttünk rá - mondja Hiller István oktatási és kulturális miniszter. A magyar állam korábban soha nem költött el ennyi pénzt külföldi ingatlan helyreállítására. Mégis, az egészséges gyanakvással megvert magyar ember ritkán érezheti azt, amit a Via Giulián: minden adóforint a helyére került. A Falconieri-rezidencia ugyanis nem csupán a magyar állam legértékesebb külföldi szerzeménye, hanem egy igazi, barokk csoda, amely naponta vonzza rajongóit. A legtöbb, turisztikai látnivalókat feltüntető térkép ugyanis megjelöli a Teverétől nem messze fekvő palotát. (A legtöbb turista azonban csak a rácsos kapun át vethet néhány futó pillantást az udvarra.)

Van is miért. A gótikus eredetű, ám 1640-ben barokk mintára átépített palota méltóságteljes pompáját nehéz elvitatni. Igaz, kellett ehhez Francesco Borromini mester is, a barokk művészet egyik nagy álmodója. A pápának sót szállító, tehát dúsgazdag Falconieri család sólymait, a családi életet kiemelő mennyezeti freskóit, talányos stukkóit mind neki köszönhetjük. Felújításuk sem volt egyszerű. A négy évvel ezelőtt elkezdődött restaurálás első ütemében Borromini hagyatékát kellett átvizsgálni (a freskó rajzait Bécsben és Berlinben őrzik), hogy annak alapján tudják megújítani például Médeia sárkánylovas hintaján érkező bosszúját. Talán nem véletlen, hogy a hűtlenséget megtorló történetrészlet épp a férfiszoba mennyezetét díszíti...

A XIX. században az épületet Garibaldi harcostársa, bizonyos Giacomo Medici birtokolta, aki már az új idők igényei szerint alakította át az épület egyik szárnyát: a szalonoknak elég tágasaknak kellett lenniük ahhoz, hogy helyt adjanak az akkor kötelező báloknak. És innen már csak egy lépés a magyarok bejövetele. A két háború közötti revíziós politika, a kultúrfölény hangoztatása előbb szoros olasz-magyar kapcsolatokat eredményezett, majd végül (1927-ben) ötmillió líráért Klebelsberg Kunó megvásárolta a palotát, és létrehozta benne a Collegium Hungaricumot. Nemhiába. Az akadémia ugyanis az ötvenes évekig számos művészt csábított az Örök Városba ösztöndíjasként. Járt itt Weöres, Pilinszky, Nemes Nagy és Ottlik is.

A palota eladása is csak egyszer, egyetlenegyszer merült fel. Akkor voltaképpen a brazilok mentették meg az épületet. A hatvanas évek elején ugyanis a Piazza Navonán (öt perc járás az Akadémiától) vettek maguknak tekintélyes követségi épületet - már-már bagóért. A nyomott ingatlanpiaci árak így egyszer s mindenkorra elriasztották a palota áruba bocsátásától Kádárékat. Hasonlóképpen az intézmény legendáriumát bővíti az a történet, miszerint az '56-os szabadságharc itt tartott a leghosszabb ideig: a Nagy Imre-pártiak majdnem egy évig "tartották" az épületet. Ha nem is igaz, de legalább jól van kitalálva, tartja egy olasz mondás, s ezt ebben a palotában bizony nehéz elvitatni.

Az itáliai magyar emlékek kutatásában és védelmében, a magyar kulturális értékek felmutatásában oroszlánrészt vállaló akadémia épülete ma zarándokhely - nem csak az otthoniak számára. S bár a mostani felújításból a tetőterasz még kimaradt, a loggia azonban fontos bevételi forrást jelenthet majd az intézetnek.

- Már eddig is rengeteg fotós és filmes stáb könyörgött nekünk, hogy lőhessen pár kockát innen - magyarázza Csorba László, az akadémia igazgatója. Ha restaurálják a kőpárkánnyal és Janus-fejekkel szegélyezett teraszt, akkor ennek - némi fizetség fejében - már semmi akadálya sem lesz. Aki megmássza a csigalépcsőt, egyből megérti a felfokozott érdeklődést: ezzel a látképpel talán csak az Angyalvár kilátása vetekedhet. Kis túlzással, de ezen a ponton a magyar emberből elszállhat minden kisebbrendűség és évszázados gyötrelem.

Róma a lábunk előtt hever.

A loggiáról páratlan kilátás nyílik a városra