Mielőtt azonban Gyurcsány legjobb földi tanítványának minősítettem volna, szavaiból kiderült, az álomnak nem arra értelmezésére gondolt, hogy nem valóságos, hanem arra, hogy grandiózus terv. Aztán ennél sokkal többet nem is tudtam meg a dologról, sem tőle, sem a Botas vezérkarától, amelyikkel egy egész napot töltöttem Ceyhanban, sem senkitől, pedig a Törökország és az unió energetikai kapcsolatairól szóló konferencián mindenki felvonult, törökök, európaiak, vállalatvezetők, politikusok, aki csak számít ebben a kérdésben. Legalább tízszer láttam különböző prezentációk keretében végigfutni a vezeték vonalát a térképen, de ennél tovább nem jutottunk. Még az ügyben az utóbbi időben legaktívabbnak tűnő osztrák OMV vezére is csak addig merészkedett információban, hogy ők teljesen elkötelezettek a vezetéket illetően.

Tény, hogy az elkötelezettséget mindenki hangoztatta. Ahhoz képest történt ez, hogy Vladimir Socor, a jelenlegi amerikai energetikai mainstreamnek térségbeli muníciót szolgáltató szakértők egyik legbefolyásosabbja csak néhány nappal a konferencia előtt írta azt, hogy az európai-amerikai koncepció összeomlott. Nem egyszerűen a Nabuccóval kapcsolatos elképzelés, hanem a teljes koncepció, minden lényeges elemében. Magyarázatul Vlagyimir Putyin kazahsztáni, türkmenisztáni és ausztriai megegyezéseit hozta fel, melyek egyenként számolták fel az európai-amerikai elképzelések bázisait. Emlékeztetőül: 1. Türkmenisztán beleegyezett, hogy maximalizálja az Oroszországba irányuló gázszállításait, s Moszkva támogatásának hiányában lényegében eláll az úgynevezett Transz-Kaszpi Gázvezeték megépítésétől. 2. Kazahsztán beleegyezett, hogy olajtermelésének döntő részét, akár az egészét Oroszország irányába szállítja, ezzel megtagadva az Odessa- Brody-Plock olajvezetékben való részvételét, valamint a tankerekkel történő Bakuba szállítást, ahol az olaj belekerülhetett volna a Baku-Tbiliszi-Ceyhan vezetékbe. 3. Ausztria, a Nabucco egyik fő kezdeményezője, az orosz gáz importjának és tranzitjának jelentős emeléséről egyezett meg Moszkvával.

Socor aztán tűvé tette az egész térséget az okokért, melyek persze nem voltak elrejtve. A történetből, futballhasonlattal élve, a "hagyd, én is hagyom" képe bontakozik ki. Az alap, hogy minden jóindulatú valóságszépítés ellenére nem létezik olyan, hogy egységes európai energiapolitika. Elvek vannak, s hatáskör nélküli politikusok. Az korántsem biztos, hogy ez baj, nyilván azoknak, akik így alakították, megvolt rá a jó okuk, az azonban nyilvánvaló, hogy olajra, gázra szerződni, vezetéket építeni csak hatáskörrel és pénzzel lehet. Itt még csak nem is az a kérdés, hogy ki tett vagy nem tett európai ajánlatot Türkmenisztánnak és Kazahsztánnak, amely mérlegelési alapja lehetett volna az orosz ajánlatnak, hanem az, hogy egyáltalán ki tehetett volna. Kinek kellett volna tennie? Az egészben csak az a biztos, hogy Brüsszel (és Washington) 2003-ban politikai okok miatt leállította az együttműködést az azóta meghalt Türkménbasival, mert nem tetszett kormányzásának módja. (Mellesleg Putyinnak sem tetszett, nem is voltak túl intenzívek a két ország kapcsolatai, de valahogy ő azonnal szót tudott érteni az utóddal, az obskúrus nevű Gurbanguli Berdimuhammedovval.)

Közben egyes amerikai politikusok kitalálták, hogy majd Kazahsztán lesz az egész elképzelés bázisa (biztos ott sokkal jobb állapotban van a demokrácia), csak épp a kazahok ismert gázkészletei szerények, szemben a türkménekével. Mostanában ugyanezek a politikusok időnként arról nyilatkoznak, hogy az azeri gáz is elég lesz, ami nincs kizárva, de éppen bizonyítva sem. Ráadásul mi hajlamosak vagyunk csak a Nabuccóra figyelni, de az azeri gázból kellene még jutnia egy másik nagy vezetékbe, az úgynevezett Déli Gázkörbe, amely Törökországból Görögországon át Olaszországba megy. Vagy esetleg abba is juthatna orosz gáz. Az olaszok mindenesetre nagy erőkkel szálltak be a Kék Áramlat megépítésébe, s amikor azt átadták, az ankarai ünnepségen Erdogan és Putyin mellett a tőle telhető legszélesebb mosollyal páváskodott ott Silvio Berlusconi is. Az olaszokon kívül az osztrákok is elkezdtek alternatívát keresni, kaptak is a fejükre Washingtontól az iráni próbálkozások miatt. Az évekre kialakult helyzet tehát az volt, hogy diverzifikálni kell, de szó sem lehet Türkmenisztánról, szó sem lehet Iránról, természetesen Oroszországról sem, hiszen hozzájuk képest kellene diverzifikálni, s végül Irakból meg éppen nem lehetett. Hát így fejlődött a projekt.

Az egész feltételrendszernek a másik oldalán pedig hihetetlen aktivitással nyomult a Gazprom, amikor kellett, még az orosz elnököt is bevetve. Socor és az amerikaiak a törököket is bírálják, hogy fél szívvel álltak az európai elképzelések mellé. Ugyanakkor figyelmen kívül hagyják azt, hogy Törökországnak magának is importálnia kell az energiát, s hát, onnan importálja, ahonnan tudja. Irakból nem tud, Iránból nem nagyon, Azerbajdzsán csak a grúz "forradalommal" talált kijáratot Törökország felé. Maradt tehát Oroszország, s most építenek egy hosszú-hosszú vezetéket Egyiptomból Jordánián és Szírián keresztül. Vagyis az, hogy Ankara legalábbis egyensúlyozni próbál a saját testén összeütköző érdekek között, enyhén szólva is respektálható. Másrészt az elvi szövegeken kívül konkrét ügyekben olyan nagyon nem bombázták őket sem az amerikaiak, sem az európaiak. Hogy mást ne mondjak, Hlimi Güler, az energetikáért felelős miniszter, aki kulcsszereplője lehetne a történetnek, még nem járt például Budapesten. Pedig most éppen ez a Güler igyekszik Asgabatban rábeszélni a türkméneket, hogy mégis csak valahogy kellene egy kis gázt pumpálni feléjük is.

A törökök felismerték, hogy az energetika olyan terület, amelyen jól felismerhetően az európaiaknak szükségük van rájuk. Az isztambuli konferencián érzékelhetően kapcsolódott össze az európai csatlakozás és Törökország energetikai tranzitlehetőségeinek ügye. Európának szüksége van Törökországra, Törökországnak pedig szüksége van Európára - mondta Andris Piebalgs, az Európai Bizottság energetikai biztosa. Vagyis egy kicsit megfordítva a dolgot azt mondhatjuk, hogy a legnagyobb lehetőségben rejlik a legnagyobb kockázat: az összes megálmodott gáz- és olajprojekt, ahogy a törökök fogalmaznak, a XXI. század selyemútja, hosszú távon a török EU-csatlakozás foglya. S ez utóbbi éppen akadozik. Brüsszelben úgy látják, lelassult a folyamat, amellyel a török struktúrákat az uniós igényeknek megfelelően alakítják át, s így lelassult, sőt szünetelt a tárgyalási folyamat is. (A tényleges kiváltó ok az volt, hogy a törökök nem hajlandók ciprusi hajókat a kikötőikbe engedni.) Ráadásul az uniónak ma van két olyan meghatározó politikusa, akik - megválasztásuk előtt - határozottan ellenezték, hogy Törökország EU-tag legyen: Angela Merkel és Nicolas Sarkozy.

Persze, ha a Nabucco és a délkelet-európai hálózattervek eddigi történetét vizsgáljuk, az arra int, hogy nem szabad kizárólag az éppen aktuális helyzetet vizsgálni. Van egy olajvezeték, amely az iraki Kirkukból fut Ceyhanig. Valamikor olyan volt a helyzet, hogy megépíthették, s volt, hogy jött rajta olaj, most éppen nem jön. Valamikor a Szovjetunióval kötött gázellátási szerződést Törökország, s megépítettek Románián és Bulgárián keresztül egy vezetéket. Most ez Ukrajnán megy keresztül, ezért építették meg a Kék Áramlatot. Valamikor Grúzia jobban respektálta Moszkva igényeit. Most egyáltalán nem respektálja, így épülhettek és épülhetnek a Bakuból induló vezetékek. Valamikor remény volt a türkménekkel való együttműködésre, majd ez eloszlott. Most ismét feltámadt, bár illúziónak bizonyult. Egyszer a kazah elnök megígérte, hogy eljut az olajuk Lengyelországba, most úgy nézi ki, hogy nem. Azt már nem is mesélném el bővebben, hogy valamivel távolabb milyen tervek születtek, haltak el és éledtek újjá az Afganisztánon keresztül menő vezetékektől az Iránból - Pakisztánon át(!) - Indiába futó projektig.

Politikailag nézve nem történik más, mint folytatódik az a küzdelem, amelyet a XIX. században Nagy Játszmának hívtak, s az Ázsia nagy belső térségeinek dominanciájáért zajlott az oroszok és a britek között, csak közben az amerikaiak léptek a britek helyére. A játszma totális terepen zajlik, nem csak az energia területén, bár éppen ez az, ahol a két évtizede visszaszorulóban lévő oroszok legalábbis megpróbálják megállítani az eddigi tendenciát. A játszma továbbra is tartani fog, államok, titkosan operáló ügynökségek, vállalatok, nem kormányzati szervezetek, terror- és segély-szervezetek vívják. Ez adottság, melynek egyes konfliktusaiban érdekek sűrűsödnek és szóródnak széjjel, miközben eredményként sok furcsa dolog képződik a kirgiz "demokráciától" a Baku-Tbiliszi-Ceyhan olajvezetékig. Így nem zárható ki, hogy egyszer a Nabucco vezeték is meg fog épülni, annak ellenére, hogy jelenleg az érdekek egybe kaparászása kissé körülményes módon zajlik. Mondjuk, ahhoz képest, ahogy az ilyesmit a Gazprom és a Kreml intézi.

Nagyjából ezzel tudom magyarázni azt az elszánt optimizmust, amellyel az érintettek a Nabucco jövőjét tálalták a konferencián. Piebalgs megígérte, hogy az Európai Bizottság az év második felében megbízza a projekt főkoordinátorát. Jobb később, mint soha. Elvileg pénz is lenne a vezetékre, hiszen az EBRD kinyilvánította, hogy hajlandó nagyrészt finanszírozni. Több mint a semmi, még ha az érintettek tudják is, hogy az EBRD-nél drágább finanszírozót keresve sem találnának. Jelenleg öt vállalat, a területileg érintett államok vállalatai hozták létre a Nabucco előkészítésére alakult céget. Ha a történet a tettek mezejére jut, szükség lesz egy hatodikra (vagy hetedikre, nyolcadikra) is, egy nagyra, amely alapvetően kézbe veszi a projektet. Szó volt a Totalról, de az az üzlet kútba esett, állítólag a törököknek nem tetszett. Mostanában szálldosnak hírek arról, hogy az azeri állami olajtársaság, a Socar is beszállna, de az nyilván nem a domináns cég lenne. Rebesgetik a British Petroleumot, amelynek van a térségben tapasztalata, de nyilvános hír nincs róla. Mindenesetre valami történik, vagy történget.

S amikor már nem álom és valóság kérdéseit boncolgatjuk, akkor a számokat és a körülményeket is pontosabban latolgathatja a latoló. A Nabuccóról általában azt szokták mondani, hogy olyan 25-30, az utóbbi időben inkább 30 milliárd köbmétert szállítana évente. Az említett Déli Gázkör, melynek kapacitása 13 milliárd köbméter lenne. Vagyis 38-43 milliárd köbméter gáz kellene évente, hogy teljes kapacitáson tudják táplálni a vezetékeket. A Botas évkönyve szerint a Bakuból építés alatt álló vezeték 6,6 milliárdot ad teljes kapacitáson, az Egyiptomból jövő vezetéken majd 2-6 milliárd érkezik (ebben már nincs benne, amit a törökök használnak), s egy tervezett iraki vezetéken érkezne 10 milliárd. Ugyanezen forrás szerint a tervezett, de teljesen elbizonytalanodott Transz-Kaszpi Vezetéken számítottak volna 16 milliárd köbméter türkmén gázra. Nem is adom össze, ránézésre is látszik, hogy ez még szűken sincs meg. Ez magyarázná, hogy miért vetik fel időről időre a Gazprom részvételét a Nabuccóban.

Jelen pillanatban ott van a Kék Áramlat. A törökök azt hívják Kék Áramlatnak, ami már ott van. Vagyis ez egy befejezett projekt: az oroszországi Izobilnojéből indul, Gyubgánál éri el a Fekete-tengert, majd Samsunnál jön ki belőle és Ankaráig tart. Teljes kapacitása 16 milliárd köbméter lesz évenként, de ez főképp a török igények kielégítésére épült. 2005-ben a török kormányfő és Putyin arról egyeztek meg, hogy épül majd egy második Kék Áramlat is, amely majd Samsunból egyrészt Magyarország felé, másrészt Ceyhanba megy majd. Ez az ötlet nem azt mutatja, hogy a Gazprom a Nabuccóba akarna gázt adni, s a cég vezetői már többször nyilatkoztak arról, hogy a Nabuccót valószínűleg lehetetlen megvalósítani. Igaz, még nem is kaptak ajánlatot arra, hogy ők is szálljanak be, legalábbis nyilvánosan nem. Vagyis úgy tűnik, hogy az oroszok nélkül nem lesz elég gáz, velük meg nem lesz elég diverzifikáció.

Viszont van egy olyan nézet, hogy a Nabucco legfőbb értelme abban a lehetőségben rejlene, hogy az oroszon kívül más gázt is el lehetne juttatni Európába. Ennek ugyanis borzasztó jó hatása lehetne az árra, egyesek szerint még akkor is, ha egy köbcenti gáz se jönne rajta. Ha ez igaz, az álom folytatódik. Eleinte biztos rossz álom lesz, a későbbieket pedig értelemszerűen nem tudjuk.

Isztambul-Ceyhan, 2007. június

A Baku-Tbiliszi- Ceyhan olajvezeték tankerállomása a törökországi Adana város közelében