Ezek után persze rögzítsük: György Péter egy nagyon finom, elegáns kötetet írt, amely nem távolságtartó, hanem távolságban van. Szó esik benne a világ holokauszt-emlékhelyeiről, Freudról, a digitális korszaknak megfelelő könyvtárakról, jó, a magyar forradalomról is - de elsősorban emlékhelyeivel kapcsolatban. A beszélgetés viszont, ahogy kezdődött, úgy, történetesen Kádárral folytatódik: György Péter szerint 2007-re a volt pártvezető sztárrá vált. A figyelempiacra simán be lehet lépni Kádár János dicséretével. Érti ezt ő, látja, hogy nehéz feldolgozni azt, ami azokban az évtizedekben történt: ebben szeretne segíteni a könyvvel, amit eddigi legfontosabb kötetének tart.

A példa persze Németország volna, ahol szembenéztek a nácizmussal - kevésbé a szocializmussal, teszem hozzá enyhe vitakedvvel. Nemcsak ez az erkölcsi tett a fontos azonban György Péter számára, hanem azok az emlékezetpolitikai eszközök és módszerek is, amelyekkel éltek. Hogy ez mennyire nem egyszerű, azt számára Recsk bizonyítja. Megvan a hely, amely jelentéssel teli, az emlékezés szándéka is, de néhány nagyon jó szándékú ember önmagában képtelen egy ilyen súlyú helyzetet megoldani: Recsk emlékhelyként szörnyű állapotban van.

A német példa legfeljebb térben közeli, vetem ellent, tartalmilag nem. A helyzet ott végtelenül egyértelmű: utólag viszonylag könnyű lehetett kialakítani a gyilkolásra felesküdött nácizmussal szemben az értelem konszenzusát. A Kádár-rendszer nehezebben adja magát: nem volt szubsztanciája. Bűneit nem magában hordta, ha valami, inkább a viszonylagos erényei jellemezték a végső elfogadhatatlanságon belül. György Péter megbocsátóan kitér e ponton a vita elől annak az állításnak a kedvéért, hogy május 9., a nácizmus végső bukásának napja megfelelne nálunk is egy olyan ünnepnek, amit nem a belső háborúskodás jellemezne. Németországban e nap körül nem lehet olyan vitákat kavarni, hogy megszabadulás volt, vagy fel- vagy át. Mindenki tudja: jó, hogy véget ért a fasizmus. És kész. A Kádár-korszakkal kapcsolatban képtelenség ilyen meg-, fel-, átszabadulás élményt előhívni, vetem közbe, de a válasz amennyire elfogadó látszólag, annyira keményen hozza fel: jellemző egy társadalom kultúrájára, meddig terjed a politikai osztály figyelme. Eléri-e a köztereket is. Nálunk erről a szóról inkább a közterület-felügyelet jut az emberek eszébe, a franciáknak viszont az, hogy patrimonium. Nálunk Budapest XIII. kerületének egyébként nagyon hatékony polgármestere képtelen felfogni, hogy mit jelent, ha nem teszik vissza Bálint György emléktábláját. Nem tartja fontosnak, vagy el sem jut hozzá, hogy tennie kellene valamit. A kérdés pedig a következő: van-e egy nemzetnek politikai emlékezete. Ha nincs, akkor annak az a következménye, amit őszszel láttunk. Tegyük hozzá, hogy a "nincs" talán nem annyira kérlelhetetlen: a kivételesen érvényes emlékhelyek közé tartozik a 301-es parcella Jovánovics György által tervezett emlékhelye, de György Péter rögtön idelábjegyzeteli, hogy bármily szép és igaz is ez a mű, annyira távol van a várostól, a valóságos létezéstől, hogy nem képes ellátni feladatát, amelyre egyébként alkalmas volna.

A szerző köszönettel hárította a kérdezőnek azt a kísérletét, hogy megtudja: Freud gyakori felidézésével, illetve róla szóló tanulmánnyal az emlékezet, a múlttudás ötvenhattal kapcsolatban is rögzített hiányának betegítő hatására hívná-e fel a figyelmet. Nem gondolt ilyesmire, de elégedettséggel tölti el, ha másban ezt az érzést váltotta ki. Nem freudista, de úgy tartja, hogy Freud nélkül nem lehet megmozdulni. Biztosan igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy sokat tévedett, de ez jelentéktelen ahhoz képest, amit felfedezett. Nem tudjuk magunkat leírni az általa felfedezett fogalmak, kategóriák nélkül. Bécs is próbált megszabadulni Freudtól, de olyannyira visszafogadta, hogy emlékháza ma már az európai antifasiszta emlékezet fontos helye. Freud emlékhelye éppen ellenkezőleg működik, mint például a Terror Háza pszeudo muzealitása, amin azt érti, hogy ott nem az az érték, ami eredeti, különlegesen fontos, hanem az, ami a hely díszletfunkcióját kiszolgálja.

Nyugtató váltásként idézek a könyvből: "Csend és tágasság volna az emlékezet tereinek két legfontosabb tulajdonsága." Hol van nálunk ilyen hely? - kérdezem. Ismét csak a 301-es parcella Nemzeti Emlékhelyét említi. Ilyen lehetett volna az általa csak Páva utcának nevezett Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékhely is, de csak részben lett az. Ezzel szemben említ egy kis zsidó temetőt a budai Csörsz utcában, amely szép, az emlékezet csendes, de kitüntetett pontja. Ezzel György Péter a lokalitás felé irányuló döntő fordulatot ad a beszélgetésnek. Nagymamája sírját is ilyen csendes és méltó helynek érzi, amint egy nem zsidó temetőben hátát éppen a zsidó temető falának veti. Sok embernek vannak magánemlékhelyei... Kompenzálják-e vajon a múltról szóló közös terek hiányát, kérdezem, mire a pszichogeográfia kifejezést kapom vissza, és egy utalást a szituacionistákra, akik szerint létfontosságú, hogy a te saját emlékeid megkapják a tereiket, de még mindig meg kell kérdeznem, hogy nem az volna-e a közös emlékművek dolga, hogy tagolják az egyéni tereket, kicsit védjék, értelmezzék azokat, hogy nélkülük érvényesek-e a privát terek, amire az a válasz, hogy igen, igen, Tallinn is erre a hiányra válasz. Az van ott, amit mi is élünk: a győztes mindent visz. Az emlékezetet is.

2006 őszén is az emlékezet rendjét akarták szimbolikusan átírni Budapest utcáin. Errefelé nincs kompromisszum, ez baj. Csak ha a győztes legyőzöttségét is el lehetne fogadni... és megint a német példa. És megint az ellenvetés: mi az összetett természetű Kádár-korral meccselünk visszafelé, Gyurcsány Ferenc is annak látta szükségét nemrég, hogy egyszer s mindenkorra Nagy Imre mellé álljon Kádár ellenében, ami György Péter szerint hibás megindulás. Ez nem így megy. Kádár és Nagy ugyanannak a darabnak a szereplői voltak, nem lehet közöttük ily módon választani, mert ez olyan, mintha vagy Hamletet, vagy Fortinbrast szeretnénk kiutasítani Shakespeare drámájából. Nem lehet. Csak együtt játszható az összes felvonás. Nem is kellene ilyesmivel foglalkozni. Egy modern szociáldemokrata párt a modern kapitalizmussal nézzen szembe, annak pedig semmi köze a Kádár-problematikához. A globalizációra adandó baloldali válaszokat kellene keresni. Univerzálisakat, de legalább ennyire lokálisakat is. A kultúra pedig végképp nem lehet más, csak lokális, ahogy ennek a most megjelent könyvnek is ez a lényege, a Hely szelleme. Ehhez kellenek a konszenzusok, a helyi terek, a közös nagy ünnepek. Terapeutikusan hatnak.

Vajon nem az utcaneveknél kezdődik-e az emlékezetkultúra, vetem fel, s helyeslő választ kapok azzal, hogy értelmiségi arrogancia randalírozott itt a kilencvenes évek elején. Rendben van, hogy a Lenin körút nevét megváltoztatták, de például az eleve irodalmi alakról elnevezett Guszev utcához már nem kellett volna hozzányúlni, ahogy az sem érthető, miért nem maradhatott Marx és Engels szoborként a helyén. Fontos lenne, hogy ne csak könyvtárból lehessen megismerni a múltat. Együtt kell vele élni. Így lehet megérteni a konkrét helyet, ahol létezünk, azt, hogy miként működött, mi várható tőle... Nem lehet már nagy elméletekkel leírni a történéseket. Esettanulmányokra van szükség, helyek megmutatására, rétegek feltárására. A könyvét is ennek szánta. Az állításra kérdés a felelet: a média jó esetben nem más, mint esettanulmányok egymásutánja. Az a média, ahol korábban gyakran kért és kapott szót, s ahonnan mostanra többé-kevésbé kivonult, miközben tanítványai pedig be, hiszen sok éve az ELTE média tanszékének meghatározó vezetője. Kivonulása éppen ehhez köthető: minden energiáját leköti az egyetemi munka. De mond mást is arról, hogy miért csendesedett le. Zavarban van. Emberi jogi ügyekben továbbra is az SZDSZ volna számára a releváns, de a párt friss vonulata, vagyis Kóka liberalizmusa számára kevés. A globalizmus által felvetett kérdésekhez képest az SZDSZ/MSZP válaszai számára elégtelenek. Szükség volna egy radikális módon baloldali kulturális nyelvre. A lokális kultúra ellenállására. A média alkalmas volna erre az ellencsapásra. De a baloldal nem képes tematizálni. A jobboldal sokkal relevánsabb témákat választ, például az ökológiai vagy a kulturális válság tárgyalásával. Csak a válaszai rosszak. A falu, a bezárkózás nem megoldás. A liberális baloldal viszont tempót vesztett. A klasszikus liberalizmus nem véd már meg semmitől.

György Péter egy olyan baloldali diskurzusban venne részt szívesen, amely legalább kinyitja a problémákat. Ahol nem az a globalizmus által felvetett valódi kérdés, hogy beengedjük-e az emigránsokat, hanem azt, hogy mi miért nem vagyunk képesek együtt élni a romákkal, miközben az európai kultúra lényege a kultúrák közötti különbségek tolerálása. S nekünk a cigányságban egy olyan kisebbség adatott - amely még szeretne is integrálódni. Mi akkor a baj? Beszélünk róla?

\'Esettanulmányokra van szükség\'