Írta Henry Bergson, A nevetés című, valaha agyonemlegetett munkájában. A nevetés tehát sokat segítene rajtunk, magyarokon, akik tudjuk, hogy a helyzetünk mindig komoly, s ritkán vagyunk képesek komolytalannak érezni. Pedig talán afelől sincs kétségünk, hogy jót tenne.

Hallali. Először csak a Duna nevű folyó partján várjuk a kacajállat bármely méretű vagy kinézetű egyedeinek fölbukkanását. Itt főként bringások és testőrök (test-őrök, vagyis akik a saját testükre vigyáznak) kerekeznek-futnak szembe. Hogy emezek zordak, érthető, a fizikai erőfeszítés nem tréfa. Az már magyarázatra szorul, miért olyan idegesek a sorstársak: a kutyatulajdonosok. Helyszínünk paradicsomi tér négylábúak számára, szabadon és kedvvel futkoshatnak egymással. És látá Isten, hogy jó.

Ám a gazdik jelentős része ideges lesz, midőn hű ebünk, Rainer Maria Rilke, a fekete retriever az ő kedvencük felé iramodik. Különösen középkorú asszonyok kapják föl ilyenkor ölebeiket, s száll felém a hideglelős kérdés: Fiú? Szívesen válaszolnám: az vagyok, de tudom, Rilke neme izgatja őket. Megnyugtatom őket, Rilke lány. Engem viszont az nem hágy nyugodni, miért nem bíznak meg bennem? Ha a legcsekélyebb veszélyt jelentene a kutyám bármely élőlényre, pányvával és szájkosárral élnék. Embertársaim azonban nem bíznak senkiben. Nyilván önmagukban sem. Rosszak a tapasztalataik. Miért bíznának éppen bennem? És bizalom híján minek is mosolyognának?

A nevetésvadászatot folytatom a közeli kávéházban. Csak beszélnek, beszélnek, nem nevetnek. Majd autóból, a Szentendrei úton. Errefelé igazán komoly a helyzet. Vérkomoly. Teperj, ahogy bírsz, gázold le a többit. Megeshet, hogy két és fél perccel is hamarabb érsz az Árpád hídhoz. A Flórián térig az egyetlen zsákmány egy kényszeredett vigyor, egy majdnem-karambol kiváltójának ábrázatán. Kényszeredett vigyorra nincs vadászati engedélyem (nem adtam magamnak). Hálát adok istennek, amiért ma nem kell közkórházba, hatósághoz vagy más hivatali helyiségbe mennem, vizitek a sorolt helyeken végképp lerontanák az eredményt. Teniszpálya. Ma itt sem járok szerencsével.

Eltűnődöm, én magam nevettem már ma? Á, még nem. Próbálom, tudnák-e, csak úgy, erőből-akaratból. Nem sikerül. Mindegy, én nem számítok, sosem a mosolyomról voltam híres. Egy ízben, midőn panaszkodtam lányomnak, zavar, ha idegen emberek bámulnak az utcán, azt mondta: Papa, mosolyogj, s a kutya se fog rád ismerni.

Hazatérvén, íróasztalom magasleséről először az újságokat kutatom át. Ki nevet vagy mosolyog a fényképeken. Mindenekelőtt Putyin orosz elnök, igaz, ő setét napszemüvegben, s elég vérfagyasztón. Halovány mosoly fut át a néhai Antall József arcán, a lakitelki találkozón készült

sajtófotón. Rajtuk kívül csupán a bank reklámján mosolyognak a modellek, őket azonban gondosan beállították a fényképezkedéshez, így diszkvalifikálandók. Az összes többi arc komor, némelyik csüggedt. Bekapcsolom a tévét, végigszaladok a magyar nyelvű adókon. Itt aztán van vigalom doszt - látszólag. De a műnevetés sem fogadható el. Igazi nincsen sehol.

A kacajállat tehát kihalófélben a mi vidékünkön? S ha így van, mi volna a teendő? Hivatkozhatunk ilyen-olyan orvosi véleményekre és felmérésekre, illetve ezoterikus megállapításokra. A nevetés állítólag fiatalon tart, és meghosszabbítja az életet. Esztendőkkel akár. Érdemes volna gyakorolni. Csak az a kérdés, hogyan? Szervezzünk kurzusokat? Viccmesélő versenyt? Nevető ki mit tudot? Tanuljunk könnyen, gyorsan röhögni? Szerveződjék mosolykampány? Jelszó: Amit ma nevethetsz, ne halaszd holnapra. 2008 legyen a nevetés éve? Végső esetben vessünk ki adót azokra, akik bizonyíthatóan nem kacagtak senkire és semmin? Á, mind a kampányoktól, mind az adóötletektől félnék. Marad az egyedi gyakorlás. Testgyakorlás után a nevetőizmok tornáztatása. Házastársak, szerelmesek és egyéb emberpárok csiklandozzák egymást reggel-este, öt percig. Ki-ki mondjon vicceseket szeretteinek, legalább napi kétszer. Ha-ha-ha.

Adódnék azért itten egyetemes megoldás. Erőre kapó gazdaság, mondjuk. Hozzá apróbb lyukú szociális háló, meredeken emelkedő életszínvonal, hibátlan közbiztonság, emberközpontú hivatalok. Végcél: ne a politikusok mosolyogjanak elégedetten, hanem inkább a teljes lakosság. E téren azonban nem adnék tanácsokat.

Előállok inkább még egy idézettel. "Kína azért a legnépesebb és legősibb ország, mert a kínaiak mindig mosolyognak." Ezt ők maguk állítják, a mosolygó kínaiak, ez ugyanis az ő közmondásuk. Tessék. Egyfelől népességszaporulati megoldásra bukkantunk. Másfelől múltbővítőre. Ami azért már sok a jóból. Érjük be jövőbővítéssel.

Már csak az a kérdés, melyik akkor a mosoly országa? Én az operettből úgy vettem ki, Japán. Föntiek alapján Kína. Is. Japán és kínai, elmentek vigadni. Szaladj te is, pajtás.