A rendőrség és a bankkártya működési biztonsága között húznék párhuzamot. Egy bankkártyára mondhatják a bankok, hogy 95 százalékos biztonságú. Tehát működésére ilyen mértékben lehet garanciát vállalni. Ám a 96. százaléknyi biztonság megteremtése olyan óriási összegbe kerülne, amely már nem érné meg a ráfordítást. E hasonlat analógiájaként úgy vélem, a rendőrség meghatározó többségében tisztességes, szakmájuk iránt elkötelezett szakemberekből áll. Az adott infrastruktúrával, szervezettel és rendészeti politikával a szervezet ilyen teljesítményre képes. Megérné áldozni a 96. százalékra, vagy a továbbiakra? Lehet-e egy őszintébb, nyíltabb kommunikáció a tisztességes rendőröket egyesítő rendőrség eszköze?

Minden elismerésem azoké, akik a felszínre került rendőrség körüli ügyekről megismerték a teljes igazságot. Vagy legalább törekedtek rá.

A kommunikáció jelentősége óriási. Egyfelől vissza kellene fogni a sajtóban azt a hírversenyből fakadó késztetést, hogy mindent a szenzáció értékén mérjenek, ellenőrizetlen hírekre és indulatkeltésre építsenek; másrészt a rendőrségi kommunikációban is teljesen új szerepfelfogásra lenne szükség.
Tisztázzunk valamit. Jogászként messze nem értek egyet azzal, ha a médiát a negyedik hatalmi ágként aposztrofálják. Bár „királycsinálásban” és buktatásban modern korunk felkent papjaként tetszeleghet, de a rendőrszakmát mégsem lehet 25 másodperces spotokkal, vagy másfél flekkes írásokkal láttatni, megértetni, s végképp nem lehet elismertetni. Le lehet viszont járatni vélt vagy valós szenzációkkal és indulatot lehet kelteni. (A negatív reklám itt nem hoz a konyhára.)

A rendszerváltást követően, a tágan értelmezett igazságszolgáltatás szereplői közül a rendőrség tárta legszélesebbre kapuit a nyilvánosság előtt. A széles körű társadalmi kapcsolatrendszerre épít, minden cselekedetét jelentős közérdeklődés kíséri, nyilvánosak a közbiztonsági, bűnügyi mutatók. Ilyen nyilvánosság sem az ügyészség, sem a bíróság esetében nem tapasztalható. A rendőrség így kissé a média áldozatává is vált, hiszen reakciói nem mindig lehetnek zsigerből adott válaszok, a hitelességhez felkészülésre, időre van szükség). A rendőrség az őt érintő nagy médiaszenzációkra (melyek az utóbbi időkben sokszor politikai jellegűek voltak) nem, vagy rémülten-hárítva válaszolt. A törvénysértések belső feltárásában a rendőrség maga kezdeményező, de ezek kommunikálásában indokolatlanul óvatos. Ugyanakkor a rendőrséget ért jogtalan támadásokat (higgyék el, vannak ilyenek), éppúgy benyelte, mint a megfontolt belső kritikákat, s nem állt ki azon érdekei mellett sem, amelyek mellett a józanész szabályai szerint is kötelező lett volna. A rendőrséget célzó kommunikációs megkeresések rendkívül magas száma, azok jelentősége is új szerepet és területet jelöl ki a rendészeti kommunikáció számára.

A mértéktartásra, a média önkorlátozására nem látok közeli, reális esélyt. A labda tehát a rendőrség térfelén pattog. A legitim erőszakhordozó közigazgatási szerv képviselője számára magabiztosságot felkészültsége, indulatok és befolyás nélküli korrekt, szabatos és közérthető véleményformálása ad. Noha véleménye a szervezeté, jelentős közeledés a polgárok felé, ha abban megjelenik a személyisége és a sértettekkel való azonosulás érzése is. Hitelessé tesz, ha elismerjük tévedésünket: „utóbb hibás döntésnek bizonyult”; „kollégáink hibáztak, ezért felelősségüket elismerték” stb. Vagy ha ki merjük mondani, hogy „nem tudjuk, de azon leszünk, hogy mindent megtudjunk”. Bölcsebb dolog az ország nyilvánosságát segítségül hívni, mint kioktatni.

A történések azonnali kommentálása felelősség. Nem tapasztalom, hogy általában igaz lenne, hogy a rendőrség és a sajtó munkatársai nem értenek szót egymással (György Zsombor: Szájkosár. Magyar Nemzet 2007. május 12.). Azt azonban vallom, hogy az igazságszolgáltatás (nyomozás) érdeke előrébb való a tájékoztatásnál. Igaz az is, hogy a rendészeti kommunikáció időnként zavarban van a szervezeti deficiteket firtató kérdések esetén, s ezt gyakorta nem ellensúlyozza a felkészült és felhatalmazott szóvivő szerepe. A média néhány munkatársa rendre olyan kérdéseket fogalmaz meg a közérdek, vagy épp a tájékoztatás hamis igényére hivatkozva, amelyre a válasz nemcsak személyiségi jogokat sértene vagy épp büntetőjogi következményeket vonna maga után, hanem a jó ízlés, az emberi tisztesség határait is messze túllépné. Ha pedig már a rendőr(szóvivő) „erkölcsi aknamezőn” lépdel (lásd Finszter Géza: A rendőr erkölcsi aknamezőn lépdel, május 22.), a körültekintés kötelező, szükségszerűen konfliktust rejtő és életmentő is lehet. Mélyen egyetértek Odze Györggyel (Ki söpörje össze a lószart?, Élet és Irodalom, 46. évfolyam, 22. szám,), amikor egy neves újságírót idézve vallja, hogy gyakorta a rendőrség sem tudja, mi szolgálja igazán az érdekeit.

Emlékezetesek Sir Bernard Ingham (Margaret Thatcher egykori sajtófőnöke) szavai, amikor a kommunikáció jelentőségéről szólt: A (jó) szóvivő a díszes menet után halad, s miután a tábornokok és a zenekarok elvonultak, maga összetakarít a lovak után. Az ebből fakadó konfliktusok kezeléséhez keménységre, higgadtságra és megfontoltságra van szükség. Azért is, hogy legyen, aki megfogja a söprűt, és söpör. Elsőként persze a saját háza táján.

A szerző a BRFK szóvivője, a Magyar Rendészettudományi Társaság tagja