A fagy azonban kifoghat rajta is. A kormányzat és a gyümölcstermelők kárenyhítési elképzelései között legalábbis akkora szakadék tátong, hogy ma nehéz elképzelni azt, hogy miért ne demonstrálnának majd a termény nélkül maradt ültetvényesek.

Magyarországon a gyümölcstermelés természetes kockázata a fagy. Aki ilyen tevékenységbe fog, tudhatja, hogy rendszeresen fagykár érheti az ültetvényeit. Éri is. Egy hosszú távra tervező termelőnek annak tudatában kell gazdálkodnia: a jobb évek után bizonyosan lesznek fagyos szezonjai is. Olyan nincs, hogy a csúcsévben bekaszálom a hasznot, majd a nagy fagy idején tartom a markom, hogy fizesse ki a káromat az állam. Illetve dehogy nincs.

De akkor jöhetnek a balatoni vizibiciklisek is egy hideg szezon után, hogy az elmaradt vendégek miatti kárukat térítse meg az állam. Hiszen ők is befektettek a kölcsönzésbe, megvették a drága szörföket, de bevételük nem volt, hiába ültek a parton, a bank viszont a nyakukba liheg. Mennyivel lennének ők jobb helyzetben, mint az elfagyott gyümölcsösök gazdái? Az elkeseredett vizibiciklisek demonstrációját mégis körberöhögné az egész ország.

Az persze ritkán fordul elő, hogy szinte teljes fagykárt szenved el az ország meghatározó gyümölcstermelő régiója, de előre nem kalkulálható valószínűségű természeti katasztrófának ez sem tekinthető. Az igazi meglepetést azonban az okozta a gyümölcsösökben, hogy már nem megy úgy a kártérítés, mint eddig. A korábban üzembiztosan kisírt pénz helyett az Európai Unió rigorózus szabályai között kellene kitalálni, hogyan lehetne minél nagyobb kárenyhítést fizetni a termesztőknek. Ehhez minden eddiginél nagyobb mutatványt kellene bemutatnia Gráfnak. Az EU szabályai ugyanis nem arra alapulnak, hogy a gyümölcstermelők semmit sem tesznek annak érdekében, hogy egy lehetséges kár elviselésére pénzügyileg felkészüljenek, csak a kár után jönnek az állami pénzért. Ha valamit Brüsszel zsigerből utál, az az öngondoskodás nélküli pénzkéricskélés. A "van"-hoz az uniótól is könnyebb kicsikarni segítséget. Még a kevéshez is, de azt bizonyítanunk kell, hogy legalább igyekszünk gondoskodni magunkról.

Nálunk viszont az agrárkárokról mindig akkor beszélünk, amikor azokat már elszenvedték, de akkor hirtelen mindenkinek ki kellene fizetni a kárát. Aszály- vagy fagymentes időben a kutyát sem érdekli, hogy miért volt kevés lassan húsz év ahhoz, hogy működőképessé tegyenek egy milliárdokból gazdálkodó káralapot, amelybe az időjárási kockázatoknak kitett gazdálkodók befizetnék bevételük egy részét, ha viszont beüt a ménkű, ebből kaphatnának segítséget. Ha nem fagy, akkor nálunk keveseknek fűlik a foguk pénzt fizetni azért, hogy az éppen kárt szenvedett gazdatársaikat (vagy egyszer majd őket) legyen miből megsegíteni.

A kormányok, érdekképviseletek és a termelők közös szégyene, hogy ez az előrelátáson alapuló összefogás még nem valósult meg.