Sok az ismerős arc - hát persze, budapestiek. Naponta találkozol velük a metrón, a Combinók fedélzetén, az utcákon, alúljárókban, mozikban, presszókban, a munkahelyeden. Uti-, lakó-, munkatársaid, ivócimboráid. Micsoda helyre érkeztél! Ez is Budapest? Tényleg van ilyen? Mindenki ismerős, és barát, de minimum -ságos. Sehol egy ellenség. Egy szúrós pillantás. Plussz a panoráma, a lehető legjobb kulissza: a város föntről, Budapest. Az én városom. A miénk.

Közönségnek gondolom magam. Elvegyülnék magunk között. De nem lehet. Dani, észrevett. Integet és kiált - Pali, gyere már!
 

Mit tegyek? Megyek. Dani rózsaszín trikót nyom a kezembe, hogy húzzam magamra, meg egy mappaszerű kartont a szöveggel, és beállít a kórusba. 

- De hisz nem is vettem részt a próbákon, nem gyakoroltam veletek, alig ismerem a dalt... próbálok ellenszegülni, de csak alig. Hát persze, az megfutamodás lenne. És személyes kudarc is egyben.

Eszembe jut az a tavaly novemberi nap, amikor egyszer, csak úgy céltalanul szörfölgetve a hálón  belebotlottam a  projektbe. Órákig nem tudtam odébbállni. Minden videofelvételt megnéztem, mindent elolvastam, amit az ötletgazda Tellervo Kalleinen és Oliver Kochta-Kalleinen, a két finn  képzőművész írt saját műfajáról, az interaktív művészetről és ennek eddigi legsikeresebb produkciójáról, Birmingham, Helsinki, Hamburg és Szentpétervár panaszos kedvű lakóinak megénekeltetéséről. Eszembe jut, hogy indultam be azonnal. Hogy  kezdtem levelezni a két művésszel. Hogy a Helsinki Panaszkórus videofelvételét és az ötletet legalább röviden  bemutattam  a  blogunkban. Hogy rögtön éreztem: ezt nekünk is meg kell csinálnunk! Hogy ezt nekünk kell megcsinálnunk Budapesten. Aztán jött a dögróvás meg a renyheség és nem csináltam, nem csináltuk meg. Nem találkozam Tellervoval és Oliverrel. A Műcsarnokba sem jutottam el, ahol, szinte visszhangtalanul, bemutatták művüket a budapestieknek. És, ami a legjobban bántott, a szerkiben csupa süket fülre találtam. Még bele semkezdtem, máris feladtam. Ennyi volt az én Budapesti Panaszkórusom.

Vagyis ennyi lett volna, ha nincs Dani (a Fazekas) és Andi (a Vidó), ez a két angyali huszonéves. Testükbe nukleáris erőműveket építhettek. Nyíltak, kedvesek, telve sziporkázó ötletekkel - és a szervezésben egyszerűen lepipálhatatlan profik. Ők aztán tudják, mi fán terem a projekt menedzsment meg a csoportlélektan. Ők is csak úgy szörfölgettek, belebotlottak, beleszeretettek, hívták a finneket, akik még mindig azt hihették, hogy én egy komoly ember vagyok..

De ez a két emberke nem ismer tréfát, akadályt, lehetetlent. Míg én dolgozgattam, ők hajtottak - ezerrel.

Kétezer panasz. Ötszáz e-mail, háromszáz telefon. Sehol egy szponzor, de nem is kell. Kétszáz sör, zsebből, rendel. Közben konfliktus- és válságkezelés. De működik a csoportdinamika. Sőt az együttműködés az Index-szel. Megy a blog. A panaszokból versek, azokból dalocskák születnek. Próba próbát követ. Felfigyel a dologra a média. A Sirályt sem merik bezárni. Megcsinálják. Ahogy kell! Le a kalappal! Andi, Dani, a Rékák, és, naná a panaszaikból közösen kórusművet és - mellesleg, úgy tetszik - barátságot alkotó budapesti dalnoknők és dalnokok előtt.  Nem semmi az ajándék, amit Budapestnek adtatok.

De ezt csak most érzem át, most, hogy itt állok a Corvin-tetőn, kezemben a verssel: de hiszen benne vagyok a Budapesti Panaszkórusban. Énekelek. Tellervo, Oliver - hát ez tényleg nagyon nagy ötlet! Köszönet nektek!