A nemzetközi politika egyfelől rém bonyolult: mit intéz Kostunica Putyinnal Koszovó-ügyben, megbukott-e az Ahtisaari-terv, vagy úgy marad változatlan, hogy egy kicsit változik. Másfelől rém egyszerű: a döntéshozók egy idő után belefáradnak a dolgokba - esetleg új megközelítést találnak. Olli Rehn bővítési biztos a minap megsúgta Borisz Tadicsnak, hogy tíz nap múlva újra kezdik a tárgyalásokat - de irgum-burgum, egyezmény nem lesz, míg Ratko Mladics mögött be nem csukódik a scheveningeni börtön kapuja. Már miért ne lehetne egyezmény enélkül is, ha egyszer csak akarni kezdenék?

Ma a Nyugat-Balkán nem más, mint egy lyuk az euro-atlanti világ térképén. Lassan hét éve, hogy Milosevics megbukott, de Szerbiában még mindig nem lehet normálisan élni: miközben a nyugati világ szimbolikus gesztusként két ismert háborús bűnös fejét követeli, számos egyéb gyilkos, háborús felbujtó és nyerészkedő már többé-kevésbé tisztára mosta a rablott vagyont; a politikával összefonódva ők alkotják az új elitet, elég nehéz volna teljesen tiszta lapot nyitni. A nyugati világ másutt sem finnyáskodott amiatt, hogy a régi elit jó része átmentette magát, de a vadkapitalista tőkefelhalmozás módszerei miatt sem - bár kétségtelen, hogy másutt a folyamat nem járt együtt népirtással.

Annál, hogy mi lesz Radovan Karadzsiccsal meg Ratko Mladiccsal, sokkal lényegesebbnek kellene lennie most már, hogy mi lesz a szerb társadalommal. A mai szerbiai egyetemisták 70 százaléka még sohasem járt külföldön. A szerb fiatalok 70 százaléka úgy vélekedik, ha lenne módja, örökre elhagyná hazáját - otthon nem látnak jövőt maguk előtt. A külföldiek folyton azon aggódnak, hogy a radikálisok kerülnek hatalomra, de senki sem kérdi meg, miért olyan népszerűek azok a radikálisok. Egyáltalán nemcsak a nacionalizmus miatt - a szerb radikális párt legutóbbi újvidéki konvencióját például egy magyar nemzetiségű radikális nyitotta meg egy darab sonkával a kezében -, hanem legfőképpen azért, mert a nemzetközi közösség egyelőre kollektíven büntet minden szerb állampolgárt. Az ottani magyarokat is. Azokat a fiatalokat is, akik még nem is éltek Milosevics rigómezei beszéde idején, és most Belgrádból hátizsákkal, fapados repülőn Amszterdamba, Párizsba vagy Londonba mennének, mint minden normális fiatal Európában, hogy meglássák, milyen a világ - de ők nem, vagy csak mérhetetlenül megalázó procedúra eredményeként kaphatnak vízumot. Már annyi idő elveszett, hogy a felnőttkor küszöbére ért egy nemzedék, amely túl akarna lépni Vukováron, Szarajevó ostromán, Srebrenicán - ha hagynák. Sőt, Koszovó sem igazán érdekelné őket - ha Európa végre azzal foglalkozna, hogy milyen informatikusok, mérnökök lehetnének hamarosan ők is az egységes munkaerőpiacon.

Csak remélni lehet, hogy ennek felismerését jelzi a tárgyalások felújítása. Szerbia szomszédjaként nekünk is előnyösebb megoldás lenne ez, mint kivételes bánásmódért kuncsorogni a vajdasági magyarok számára.