Matyi nem ismeretlen a kultúra és az üzleti élet iránt érdeklődő közvélemény előtt: foglalkozott vele a gazdasági sajtó, és kiadója aligha maradhatott ismeretlen bárki előtt, aki az elmúlt években könyvesboltban járt Magyarországon (feltesszük, a Népszabadság olvasóinak zöme ebbe a csoportba tartozik). Ezért tökéletesen indokolható szerkesztői döntés, hogy jelenjen meg pályakép a sikeres (és ellentmondásos) üzletemberről.

Idealizált portré

Az olvasó azt panaszolja, hogy a megjelent írás "kritikátlanul dicsőítő, tömjénező PR-cikk", amely Matyi Dezsőt Matyi Dezső nézőpontjából mutatja be. Van igazság a bírálatban. A cikk valóban igen kedvező képet fest az üzletembernek a pécsi utcai könyvesstandtól a fővárosi könyváruházakig ívelő pályájáról. Ezzel önmagában aligha volna baj, mert az írás hőse talán tényleg ilyen, viszont erősen kifogásolhatók az alkalmazott újságírói eszközök, és az, amit az újságíró elmulasztott megtenni. A terjedelmes cikk személyes hangvételű, és rengeteg olyan részletet tartalmaz, amely csak magától a főszereplőtől származhat, például hogy mit mondott neki hivatali főnöke jó tizenöt évvel ezelőtt, vagy milyen megérzés szolgált egy-egy váratlannak tetsző üzleti döntés alapjául, ám az írás szinte kivétel nélkül egyes szám harmadik személyben számol be ezekről az adalékokról, idézőjelek vagy forrásmegjelölés nélkül. Ha a közlések, amint gyanítható, Matyitól származnak, az a cikkből nem derül ki (kivétel az Európa Könyvkiadó megvételének epizódja: ezt az üzletember végre maga meséli el). Az olvasónak joga van tudni, hogy a sikeres ember élettörténete saját vagy idegen mese. A saját történet rendszerint interjú, megvannak annak is a maga műfaji szabályai. Ilyenkor az olvasó tudhatja, hogy a kérdezett saját magáról alkotott képét olvassa. Ha viszont, mint itt is, az elbeszélés harmadik személyű, akkor az olvasó azt úgy értelmezheti, hogy nem a riportalany, hanem a riporter következtetéseit olvassa. Ha mégsem így van, azt jelezni kellene.

Nem interjúról lévén szó, furcsa az is, hogy szinte senki más nem kap szót. A kivétel Pécs volt szocialista polgármestere, Toller László, akinek fölöttébb hízelgő véleményéről értesülhet az olvasó. De nem szólal meg egyetlen pályatárs, kolléga, vagy versenytárs sem, aki árnyalhatná a képet. Nem nyilvánul meg a kulturális élet egyetlen olyan szereplője sem, aki netán másképp értékelné Matyi és cége előretörését. Pedig a cikkből azért kiderül, hogy vannak ilyenek: olvashatjuk, hogy "az elitkultúra oldaláról érte az a vád, hogy kiad több vagon tudattorzító silányságot", de nem tudjuk, hogy az "elitkultúra"(?) mely képviselője fogalmazta ezt meg és miért, viszont Matyi kap lehetőséget saját álláspontja ismertetésére. A lapban egy régebben megjelent cikkből az is tudható, hogy Matyi üzleti módszereinek is vannak bírálói ("Nevüket fölfedni nem akaró könyvpiaci szereplők úgy vélik, Matyi agresszíven nyomul, a könyvkiadók pénzén." 2006. aug. 23.). Itt ők sem kapnak szót.

"Mondják, hogy sokat köszönhet az emberismeretének." Ki mondja, kinek mondja, hányan mondják? Milyen kapcsolatban áll Matyival az illető? Beosztottja, családtagja? És ez dicséret vagy nem? Ha például az író emberismeretét dicsérjük, az egyértelmű, ha az üzletemberét, az többfedeles kijelentés. Nekünk semmi okunk e vélemény megalapozottságának megkérdőjelezésére, de ez így még sincs rendjén. Még egyszer hangsúlyozzuk: kifogásunk műfaji természetű is. Ha biztosak lehetnénk abban, hogy függő beszédben megírt interjút olvastunk, amelybe a szerző beleszőtte néhány más forrásból szerzett ismeretét, nem lenne miért szólnunk. A baj, hogy éppen ebben nem látunk tisztán.

Figyelmetlen lapombudsmanok

Legutóbbi véleményünkben több összefüggésben is szóba kerültek a névtelen források használatának megengedhető és aggályos formái. Úgy látszik, az olvasók felfigyeltek erre, mert újabb ilyen tárgyú észrevételeket kaptunk. Kezdjük egy olyan mulasztással, amit mi vétettünk, és az egyik éles szemű Népszabadság-olvasó, köszönet érte, felhívta rá a figyelmünket. Legutóbbi írásunkban élesen bíráltuk a névtelen rendőrségi forrás(ok)ra hivatkozó, Zsanett-tárgyú írást. Nem azért hozzuk ismét szóba az esetet, mert megenyhültünk volna, vagy ítéletünk megváltozott, hanem azért, mert a bírálat nem volt mindenre kiterjedő. Csak a névtelen és körülíratlan rendőri források szerintünk indokolatlan használatát tettük szóvá, de nem említettük egy egészen különös jelenség, a névtelen szakértő többszöri felbukkanását a kifogásolt cikkben (Mit és mikor bizonyít a DNS?). Nézetünk szerint a névtelen megszólalás lehetőségének biztosítása valaki számára akkor méltányolható, ha például a valamilyen visszaélés feltárásában segítő forrás ésszerűen tarthat a megtorlástól, vagy ha az általa szolgáltatott, máshogy nem beszerezhető bennfentes információ segít megérteni valamely közérdekű döntés hátterét stb. A szakértői vélemények a legritkább esetben ilyenek. Az újságíró lépten-nyomon kerülhet abba a helyzetbe, hogy az írás elkészítéséhez olyan ismeretekre van szükség, amelyekkel nem rendelkezik, szakemberhez fordul, és annak elemzését, ítéletét közvetíti. Ilyenkor a "szakértő" megjelölés mintegy biztosítja az olvasót afelől, hogy a (szak)vélemény legalábbis megfontolt és mérvadó, ha nem is feltétlenül perdöntő. Röviden, az újságíró a tekintélyre hivatkozik, és a tekintély véleménye számíthat az olvasó bizalmára. Általában nem vagyunk a hierarchiák, címek és rangok csodálói, de ilyen helyzetekben jobb híján a rangos intézmény, az eddigi teljesítmény, tudományos fokozat stb. biztosítja az olvasót a szakértelem meglétéről. Névtelen tekintély azonban nem lehetséges: a névtelen "nagy név" nem ad okot arra, hogy hitelt adjunk szavainak.

Továbbá, a megszólaltatott szakértő többnyire nem érintett abban az ügyben, amiről véleményét kérdezik, ezért nem kell megtorlástól tartania. Egy-egy kérdésnek mindig számos szakértője van, ezért senkinek a szakértelme nem pótolhatatlan: a riporter fordulhat máshoz is. E körülmények mind amellett szólnak, hogy, egészen kivételes eseteket nem számítva, csak olyan szakértő kapjon szót, aki nevével is hajlandó helytállni véleményéért. Az említett cikkben a névtelen szaktekintélyeknek tulajdonított állítások (tudniillik, hogy mit bizonyíthat a DNS-vizsgálat) olyan általánosak, hogy egészen biztosan lehetett volna találni olyan szakembert, aki a nevével is vállalja a véleményét.

A szóbeszéd

A legutolsó olvasói kifogás névtelen források dolgában szintén közismert rendőrségi ügyet érint. A lap május 18-i számában A bankrabló és a szélsőségesek címmel jelent meg tudósítás arról, hogy a "Széna téri túszejtő"-nek kapcsolata lehetett szélsőjobboldali körökkel. A feltételezés forrása nem más, mint a "szóbeszéd": a "szóbeszéd szerint Cs. kapcsolatban állt egyes szélsőséges csoportosulásokkal". Mi több, "egyes források szerint"... a férfi egyenesen azért rabolt, hogy "a szélsőjobb egyik ismert alakjának szerezzen pénzt egy rendzavaró akció finanszírozására". Ez nagyon súlyos állítás: a kormány politikája ellen - akár szélsőséges eszközökkel - tiltakozók egy része bűnözőkkel állt össze. Ilyen állítás komoly újságban még feltételezés formájában sem jelenhetne meg semmilyen módon körül nem írt "források"-ra és "szóbeszéd"-re való hivatkozással.

A szélsőséges kapcsolatok feltételezésére reagálva az illetékes alezredes ezt nem erősítette meg, de elmondta, a későbbi túszszedő ősszel tényleg "megfordult" a Kossuth téren. Honnan tetszik tudni? - ágaskodik bennünk a kérdés. Az nem az újság hibája, hogy az alezredes által közölteket ismerteti, sőt dicséret jár érte. Viszont hasznos lett volna tovább kérdezni. Az biztos, hogy a rendőrségnek csak akkor lehet több hónap múltán tudomása arról, hogy Cs. személy szerint részt vett valamilyen tüntetésen, ha eljárás indult ellene. Ilyesmiről viszont nem szóltak a hírek. A rendőrség törvényes tüntetések résztvevőiről nem vezethet nyilvántartást. Következésképp a rendőr nem tudhatja, ki fordult meg a Kossuth téren, és ki nem.