Gyűlölik a reformot, a reformátorokat. Megértem őket. Tudom, hogy orvosnak lenni a legnagyobb megterhelés. Az elrontott munkadarabnak könny van a szemében, a korrekció nem a számítógép del gombjával történik, hanem szikével, és a beteg hálája a következő fájdalom megjelenéséig tart. Sokszor jó ok van feltételezni, hogy az orvosok betegeik javára feszítik a húrt, festenek immár rutinszerűen apokaliptikus vázlatokat szakmájuk helyzetéről. Indulataik azonban mind gyakrabban kitüremkednek ebből a térből.

Mindannak a korlátoltságát, amibe most sodródnak és sodornak, az a replika idézi fel, amit az egészségügyi reformért felelős SZDSZ honlapjának vitafórumáról másolok át. (Félretolva előle a bő sugárban ömlő zsidózást és ügyvédi aláírással futó gyilkosozást.) A stroke-ról, és egyik gyógyító központja, a Lipót bezárásáról van szó:

"Legjobb tudomásom szerint ennek a betegségnek a nemzetközileg elismert központját zárták most be."

Válasz: "Legjobb tudomásom szerint édesapám ebben halt meg és nyoma nem volt nemzetközileg elismert központnak..."

Bizonnyal mind a két állítás igaz, és egyik igazsága sem a lényeget keresi. Így folyik ebben az ügyben a beszéd minden szinten.

Csak az utóbbi napokban az egészségügy nyelvén szóverekedés kezdődött arról, hogy egy baleset sebesült áldozatait Budapestre, Salgótarjánba vagy Miskolcra kellett-e szállítani. A két vidéki kórház vezetője deklarálta, hogy a minisztérium téved, a reform rossz, a betegek veszélyben vannak, csakhogy történetesen mindkét nyilatkozó orvos politizál is, mit ad isten, ellenzékiként a reform első mozdulata után megmondták, hogy életképtelen torzszülöttet segít a tárca a világra. Az első nyílt helyzetben nyilatkoznak is, szavuk nyomán a halál és a pusztulás képeit látjuk, ami politikustól rutingyakorlat, egy orvos azonban fordított placebohatást érhet el vele. Még az a gyógyszer sem fog hatni, amely egyébként jó volna. Ha a beteg retteg, nem gyógyul. Mert azt hallja ma, hogy jobb felől nagygyűlésen lemengelézik a kórházakért felelős minisztert, hogy Csókay professzor Auschwitzot lát a boncmester körül, ürülékükben fetrengő, kiszáradt, ájult betegekről számol be, de meg nem nevezi, hogy hol tapasztalt ilyesmit, nehogy kontrollcsoport érkezzék, hogy ellenőrizhető is legyen, amit mond. Vagy csak a kollégáival tapintatos. A betegek meg ennél többet is kibírnak?

Nem állítom, hogy nincs igazuk ezeknek az orvosoknak, csak azt, hogy ha igen, még rosszabb a helyzet. Oly tisztátalan, a politikai elkötelezettségeket eltitkoló, a bizonyíthatóságot kizáró módon állnak ki, hogy a felfedés e formájával tetézik a bajt.

Ha pedig túloztak a diagnózissal, súlyosan megsértették szakmájuk alapszabályát: az ártani tilos elvét. Még az egészség reményében sem szabad ezt tenni, hát még a politikai indulat jegyében, a betegek mind ijedtebb tekintetének kereszttüzében.