Illedelmesen összehúzzák magukat a bennszülött velenceiek a biennále nyitónapjain. A cekkeres asszonyok, sétabotos urak készségesen útbaigazítanak a kiállítás egész várost behálózó helyszíneire, templomhoz, palotához és a központi Giardini-kertbe. A paradicsomszószos pizzákat szervírozó pincérek egy kézzel székeket igazgatnak, ha épp útban vannak a kurátor-művész futóverseny indulóinak, és a várost uraló gondolások sem sértődnek meg, ha meg kell osztaniuk felségterületüket a vendég művészekkel. Hol egy motoros márványhajót bocsátanak ugyanis vízre alkotóstul, hogy aztán gyermeki mosollyal - és életveszélyesen - száguldozzon a lagúnákban, hol pedig a vízen imbolygó műalkotást kell kerülgetniük: például egy emberi protézisekkel kirakott farost-Afrikát: Carlo Maria Maggia az éhező világot szimbolizáló úszó szobrát.

A hajósok türelmét leglátványosabban az északi népek hálálták meg: pavilonjukban millió árnyalatú türkiz, citromsárga, piros üvegszilánk-tengerre cövekeltek egy gondolát mementóként - a magyar épület tőszomszédságában.

- Mondtam, hogy németül beszélnek Magyarországon! - osztja feleségét egy sportos amerikai öregúr, nemzeti pavilonunk: Kultur und Freizeit feliratát olvasva. Igaz, akkor sem lennének beljebb, ha hallották volna Schneider Márta megnyitó beszédét, amelyben az államtitkár asszony a kiváltságos kiállítót, Andreas Fogarasit csak mint nemzetközi fórumokon sikeresen szereplő fiatal művészt emlegette. Azt nem tette hozzá, hogy a magyar származású Fogarasi Bécsben él, alkot, és tulajdonképpen osztrák, ezért a német címke a magyar pavilonon.

- Érdekes - nyugtázza sokatmondóan a fekete dobozokban vetített kukucska-mozikat egy rózsaszín copfos lány. Ennyivel tartozik a magyaroknak, hiszen épp a megnyitó bort kortyolgatja. És mielőtt belemenne a részletekbe, már tovább is tolja a babakocsit, amelybe távolról pucér csecsemőnek látszó, valójában fröccsöntött E. T.-bulldog keverékét szíjazta. Igaz, rafináltnak kell lennie annak, aki fel akar tűnni ebben az őrült forgatagban, ahol az aranykalapos, frakkos bámészkodók közt bármikor szembe jöhet egy kopaszra borotvált, rózsaszín tüllruhában feszítő transzvesztita páros, angyalszárnyakat csattogtató gólyalábas, vagy egy földre pottyant, eltévedt ejtőernyős.

- Ilyet én is tudnék csinálni - mondja a mozidobozból előbukkanó magyar férfi - nesze nektek, nagy szocialista kultúra - kontráz karján a hölgy.

Hogy mit ért az üres művelődési házakat "aláfestő" magyar dünnyögésből a hongkongi lány, csak sejtem. Aztán elárulja, nincs különösebb baj. Az egész biennálétól a hideg rázza.

Hogy mit szólna az eredetileg tervezett Nemes Csaba installációhoz, már sosem derül ki. Bár a kiállítást bejárva úgy tűnik, kár volt azon aggódni, hogy az őszi zavargásokat megelevenítő munka sokkolóan hat majd. A békeéhes amerikai művész elszopogatható töltényekkel szórta fel a parkettet, a nemzetközi térben van toronyházak közt lezuhanó repülőinstalláció, rakétára feszített Krisztus, és kisfilm a szétlőtt panelház előtt, emberi koponyával dekázgató kisfiúról. Az északi pavilonban pedig gombnyomásra bárki repülőjegyet válthat Bagdadba. A véres filmbejátszás alatt pedig olyan tanácsokkal látja el a képzelt utazási iroda a képzelt utasokat, hogy ne számítsanak semmiféle látványosságra, mert azokat mind porrá lőtték, illetve, ha autót bérelnek, folyamatosan a visszapillantót figyeljék, ugyanis bármikor áthajthat rajtuk egy amerikai tank.

A képzőművészek tükröt tartanak, mondja valaki mellettem. De ezen nincs mit szégyellni. A világ így kerek. A pavilonokat sorra járja egy apácának öltözött arab asszony, és imaszőnyegére borulva fohászkodik. Távolabb, a biennále történetének első roma pavilonjában pedig a magyar festőnő, Omara mesél. Harsányan hercegezi, gyémántozza a külföldi fotósokat és néha, mondanivalója nyomatékosításaként, kiveszi üvegszemét.

Lassan zárnak a pavilonok, a tömeg szétszéled a városban, újra a gondolásoké a főszerep.

Minden jó.

Hajó a vége.

Tegnap óta folyamatosan vetítik Andreas Fogarasi rövidfilmjeit az 52. Velencei Biennále magyar pavilonjában