Béke vagy igazságtétel?
„Ha a Nemzetközi Büntetőbíróság be akar avatkozni Afrika szövevényes háborúiba, bele kell tanulnia a helyi viszonyokba, és végig kell gondolnia, milyen következményekkel jár a fellépése. A béke és a megbékélés nem állhat távolabb a szívétől, mint önnön igazságtevői küldetése” – írja Richard Dowden, a londoni Királyi Afrika-társaság igazgatója a Prospect magazinban.
Afrikában a polgárháborúknak törzsi hátterük van, ezért a győztes sohasem lehet biztos benne, hogy ellenfele nem ragad ismét fegyvert. Eddig minden afrikai háború úgy ért véget, hogy a felek megállapodtak egymással, és az egyezség kiterjedt arra is, hogy a vesztes fél vezetői szerepet kaptak a közéletben, nehogy eszükbe jusson ismét fegyverhez nyúlni.
Mozambikban a Renamo gerillamozgalom egy évtizeden keresztül gyilkolt, rabolt, gyalázott meg nőket. Amikor a korabeli fajüldöző dél-afrikai kormány levette róla a kezét, megállapodásra kényszerült. Vezetői szép házakat, jó fizetést és autót kaptak, pártot alapítottak, és ma harminc százaléknyi szavazatot szereznek a választásokon.
Sierra Leonéban a kilencvenes évek lázadói gyerekeket tettek rabszolga-katonává. Az abszolút engedelmesség próbája az volt, hogy meg kellett ölniük és meg kellett enniük a szüleiket. A polgárháború úgy ért véget, hogy a lázadók vezetőit befogadták a kormányba.
Ez csak néhány példa arra, hogy Afrikában meghökkentő hagyománya van a megtorlás nélküli békének. A hágai bíróság azonban a globális igazságszolgáltatási rendszert akarja importálni Afrikába. Holott előfutárai éppen ezzel a megközelítéssel vallottak csúfos kudarcot.
A ruandai polgárháború után nemzetközi különbíróságot állítottak fel Tanzániában, a bírák és az ügyészek be sem tették a lábukat a háborús bűnök színterére, hivatalnokaik hatalmas összegeket sikkasztottak el, végül tizenhárom évi működés nyomán egymilliárd dolláros költséggel huszonnyolc ítéletet sikerült hozni.
Sierra Leonéban fehér emberek szép beszédeket tartottak a helyieknek arról, hogy igazságot szolgáltatnak (aki nem tudott angolul, annak nem fordították le), majd letartóztattak egy nemzeti hőst, az egyetlen minisztert, aki tett valamit a vérben gázoló lázadók ellen. A hadsereg nem ért semmit, Hinga Norman ezért milíciát szervezett, s annak tagjai csakugyan a lázadókéihoz hasonló, vadállatias módszerekkel harcoltak. A lázadók vezetői miniszteri tárcákat kaptak, Norman a tárgyalás alatt fogságban halt meg.
2005-ben a hágai bíróság elfogatóparancsot adott ki az ugandai lázadók vezetői ellen. Az „Úr Ellenállási Hadserege” húsz éve vív harcot az ugandai kormány ellen, minden ideológiai vagy erkölcsi cél nélkül, elborzasztó kegyetlenkedések közepette. De mire a bíróság megmozdult, éppen béketárgyalások kezdődtek, és az ugandai elnök, az eredeti feljelentő az eljárás beszüntetését kérte. Erre persze nincs mód, így aztán újra fellobbant a polgárháború.
„A Nemzetközi Büntetőbíróság békét és megbékélést nem képes nyújtani a háború sújtotta afrikaiaknak. Csak igazságtételt. Annak pedig mi értelme? Kinek jó? Attól tartok, minekünk, akik tévén nézzük ezeket a háborúkat. Mi követeljük, hogy a szörnyű bűnök tettesei ne vihessék el szárazon, mi akarjuk e gonoszokat rács mögött látni. Lehet, hogy a hágai bíróság a mi lelkiismeretünk megnyugtatására szolgál, akik nem teszünk semmit a háborúk ellen.”
