Hát, lát reformkort az ország, de nagyon valószínű, hogy nem ilyennek képzelte.

Nagy elbocsátások a közszférában, reálkereset-vesztés, az utca mint a politika folytatása más eszközökkel, a közbeszéd teljes igénytelensége - az elkúrtság végképp zsilipet emelt, a kiszivárogtatás után minden gátlás elernyedt -, a közügy mint a szemben álló fél kinyírásának szinonimája: ez jelent meg ebben az évben.

A számok időközben elkezdtek konvergálni, a makroadatok megnyugodni látszanak, de ez még mindig csak azt a jogi passzust idézi fel, hogy enyhítő körülmény, ha a károkozó közreműködik az általa okozott kár csökkentésében. Ez a kormány - már a csapatkapitány neve által összeolvashatóan az előzővel - engedte végig az országot az eladósodás, a fejre állással fenyegető egyensúlyvesztés pályáján, nincs hát rá ok, hogy különösebb politikai bravúrnak tekintsük, ha most szépen lapulnak vissza az eddig idegesen ugráló görbék. S még akkor is így van ez, ha meg lehet érteni, ha egy olyan ellenféllel szemben, mint az alsó hangon nemzethóhérozó mai jobboldal, kevéssé tűnik aggályosnak néhány költségvetési tétel zárójelbe tömése.

Már látszik: ha túlzott is a köztársasági elnök, s ez elfogulatlan tekintettel még nem maga a morális válság, hanem csak az egyik fele, a baloldali, attól még a helyzet nem olyan, mint amilyennek a történelem szerelmesei a reformkort elképzelik.

Éppen ellenkezőleg: kiábrándító.

Ahogy a politikus-népszerűségi listákat, általában, a hatalomgyakorlás tekintélyét mérő számokat nézzük, az az érzés keletkezhet, mintha a diósgyőri kórházban lennénk: mindegy, hogy jobb térd vagy bal - megoperálják, csak találnak valami cisztát itt is, ott is. Nehezen elképzelhető, hogy sok ember találna biztos támaszt az általa választott politikai oldalban. Most épp bal, lehet majd jobb is, vagy fordítva - nagy a tanácstalanság. Bár, csak nem mindegy, hogy melyik az egészséges, melyiket kell operálni.

Egyáltalán nem biztos, hogy a politikától indul a jelenség. De nem tud rajta változtatni. Ha valamikor, akkor ebben az évben ez kiderült.

A feladat olyasmi, mint amire a Színművészeti Egyetem színész felvételijének átalakításával reagáltak. Azt tapasztalták, hogy a felvételizők többsége számára a klasszikus irodalmi anyag idegen, s ha rájuk bízzák, hogy mivel álljanak a színpadra, szívesen választanak jeleneteket a Barátok közt valamely epizódjából. Ami mégiscsak... Ezért lehetővé tették, hogy a jelentkezők a maguk életéből vett helyzeteket írjanak meg maguknak, és játsszanak el. Van ebben élet. A politika egyre kevésbé gyakorolható fensége és mind gyakoribb alpárisága között ilyesféle megoldásokat keresve lehetne remélni, hogy ha bárki is próbálkozik reformkorral, az nem válik egyjelentésűvé azzal, hogy egyfelől nemes elvek ezüst cipőkanalával próbálnak ránk nyúzni egy bizonnyal egészséges cipőt, másfelől ömlik a tajtékos és artikulálatlan gyűlölet a változtatás minden emberére, gesztusára.

Németországban nagykoalícióban csinálják meg mindazt, amitől - mint életre ártalmast - itthon két tábor immunrendszere hibátlanul löki ki az ellentétes oldalnak még a kísértését is.

Pedig ebben az évben biztosak lehetünk benne, hogy nagyon fontos dolgok történtek, amelyeket nem írhatunk le azzal, hogy emitt a horthysták, ott a KISZ-komcsik, s oldalt persze Dávid Ibolya, a szadi takarásában. S együtt ők mind, ahogy az ötvenes évek filmjeiben mondták, szociáldemokraták, és más fasiszták.

Pedig ilyesmi történik. Akárhogy szeretnék is ilyen képletekben láttatni egymást a felek, ne ugorjunk be nekik. Sokkal nagyobb formátumú dolgok történhetnek itt, mint ahogyan beszélnek róluk.

Ha elfogadjuk azt a kellemes definíciót, hogy szép az, ami érdek nélkül tetszik, meg is fordíthatjuk - az érdek pedig akár szépség nélkül is érvényesülhet. A szépséghiány megvan, mit hiány, mondjuk ki, ronda egy év volt, de ettől még fontos érdekeknek adhat érvényesülési teret.

A baloldal azzal vágott neki ennek a ciklusnak, hogy szakít magával, finomabban: az előző négy év igazságosztogató politikájával, amely a rendszerváltás lemaradásait pénzben, autópályában egyszerre akarja behozni. Ehelyett az igazi mély, a lehetőségek egyenlőtlen elosztásába betonozott egyenlőtlenségek rombolását ígérte oktatásban, egészségügyben, közigazgatásban. Egy év után mindezt még nehéz volna életjelenetekké összeállítani. Kevesen mondhatják el, hogy élményként élték meg az egészségügyben kiszolgáltatottságuk csökkenését, az egyetemeken azt, hogy az oktató sorsa azon is múlik, hogy mennyire hasznos tudást ad, hogy a közigazgatásban versenyeznének az ügyfél megbecsüléséért. Nem látszik a technopolis, kevéssé érződik, hogy egy nagy európai nyitottságot ígérő kormány a kis világokban milyen új védettségekkel tenné élhetővé ezt a helyzetet.

Nem is jelenhetett még meg ebből semmi. Irgalmatlan gazdasági és utcai háborúk után a kormány eljutott az origó pontra, a nullához, ami egyfelől azt jelenti, hogy semmi, másfelől azt, hogy innen lehet kezdeni. Ez az első év eredménye. Hogy az előző jó néhányat hatástalanította. Legalábbis a főkönyvekben.

A lelkekben igen messze van a kormány a semleges kiindulóponttól. Csalódott emberek sokaságának a bizalmát kell visszaszereznie. Ehhez pedig önmagát. Normális helyzetben ebben segítene az ellenzék is, amennyiben tükröt tart a gyengeségeknek. Ez esetben azonban a tükör legfeljebb arra való, hogy széttörjék a szemközti arcán.

A hazai jobboldali ellenzék is a nulláról kezdi a második kormányzati évet. A hazugság végszóra az adó- és gázáremelés, vizitdíj, tandíj, kórházsorvasztás, rendőrkáosz kínálta helyzeteket giccsbe hajló könnyűséggel kihasználva ismét elmulasztották azt, hogy a magyar jobboldal mögé egy a harci helyzetekben mámorosan otthonos csapat képén kívül valamiféle felidézhető polgári arculat is megjelenjék. A kordonbontás és az angyalszárnyas egyházi megáldottság közötti mezőt csak néhány gazdasági varázsképlettel töltötték ki - adócsökkentés=nagyobb bevétel -, egyébként mindazok, akik alapvetően a százhúszas vérnyomás alatti tartománnyal azonosítanák a konzervatív világot, a magyar jobboldalban nem találhatnak partnert. Lassan húsz éve azonos izgatottsággal kezelnek minden ügyet, amit sajátjuknak éreznek. A szeretet jegyében és állandó inkvizitórikus hangulatban.

A helyzet érzékeny: belesnek a szocialisták hálószobájába, ahol tényleg furcsa dolgokon kapják a főnököt, de a szavak világának legszámontartottabb emberei, Esterházy Péter, Konrád György, Nádas Péter azt mondják, tisztességes beszéd volt az. Eközben a templomokban zúgnak a harangok, az anatéma, professzorok ejtik ki a szikét a kezükből, hogy rohanjanak demonstrálni a hazugság világa ellen - és jöhet az ijedség, hogy akkor már semmi sem érvényes.

Miközben pedig az az ember érzése, hogy az élet érvényes, és érvényesebb akar lenni, mint valaha. És segítségre vár.