Ma Magyarországon is, mint majdnem mindenütt másutt, a javak, munkások és munkáltatók, jövedelmek elosztása a széles értelemben vett magántulajdonosok versenyében a piacon történik. Ezt nevezik kapitalizmusnak. Az elosztási rendszer nem mumus, hanem éppen az, ami. Azaz: elosztási rendszer. Marxnak persze igaza volt, mikor azt írta, hogy a szabadok közötti egyenlő tranzakció egyenlőtlenséghez vezet. Ezért van szükség újraelosztásra Ezt többnyire az állam végzi. Nevezzük szociáldemokráciának vagy akár szocializmusnak is, nem az elnevezésen múlik. Ha túl sokat osztanak újra, akkor a gazdaság megy csődbe, ha túl keveset vagy rossz arányban, akkor a politika kerül válságba. Az újraelosztás nem jótékonykodás, hanem egy modern társadalom normális működésének feltétele. Egyenlő esély sehol nincsen ugyan, de közelíteni az esélyek egyenlőségéhez a demokratikus újraelosztás egyik legfontosabb alapelve. A demokratikus kormány arra is kapja megbízatását, hogy ezt a helyes arányt - mely mindig változik - kialakítsa. Ezt nevezzük az adott rendszeren belül igazságosságnak. A kapitalizmus kritikája segíthet az újraelosztásban. A kapitalizmusellenes retorika ezzel szemben diktatúrához vezet. Van kapitalizmus demokrácia nélkül, de nincs demokrácia kapitalizmus nélkül.

Magyarországon is, mint Észak-Amerikában vagy Nyugat-Európában és több helyen másutt, meghonosodott a demokrácia, pontosabban szólva a tömegdemokrácia. Helyükön vannak a demokratikus intézmények, s jogilag biztosítva vannak a liberális emberi jogok. Aki azt mondja, hogy Magyarországon nincs demokrácia, nem tudja, mit beszél. Magyarországon, mint másutt is, a demokratikus intézményeket emberek működtetik, jobban vagy rosszabbul. Attól, hogy rosszabbul működtetik, a demokrácia még demokrácia marad, de alulteljesít.

Magyarország közéleti viszonyaira ez a szó illik leginkább: alulteljesítés.

De nem csak Magyarország közéletére illik ez a szó: alulteljesítés. Illik ez Lengyelországra, Szlovákiára, Csehországra is. Adam Michnik, az örök optimista is hajlik manapság az elkeseredésre. Minden volt szovjet félgyarmat és újdemokrácia egyaránt alulteljesít a demokratikus normák követésében. Igaz, mindegyik a maga sajátos módján.

Egy közös körülményt érdemes azonban megemlíteni. Az újdemokráciák politikai osztályában senkinek sincs gyakorlata a demokratikus politika mesterségében. A politika is egy szakma, a jó intuíció feltétele itt is a jó szakismeret, majdnem úgy, mint egy orvos esetében. Nem szoktunk másodéves orvostanhallgatókra bonyolult agyoperációk elvégzését bízni. De pontosan ez történt a politikában. Nem a politikusok tehetnek arról, hogy utólag kell megszerezniük a szakismeretet. Csak arról tehetnek, ha ezzel nincsenek tisztában, s politikai mindentudásukkal kérkednek.

Megkísérlem összefoglalni, hogy miben láttam és látom hazatérésem után a magyar közélet alulteljesítésének szimptómáit, s esetleg okait.

Ezek az objektivitásra való törekvés hiánya, a gondolattalanság, a nagyotmondás, a gyűlölet politikai mozgósítása és sorozatosan rossz kérdésfeltevés. Ezek persze össze is függenek egymással.

Kezdem az objektivitásra való törekvés teljes hiányával.

Nem az a probléma, hogy vannak elfogultságaink, még az sem, hogy vannak előítéleteink. A probléma akkor kezdődik, mikor nem próbáljuk legalább tettetni, hogy elfogulatlanul, előítéletek nélkül értelmezünk egy helyzetet vagy ítélkezünk politikai kérdésekben. Ahol nem igénylik legalább az objektivitás látszatát, nem tettetik legalább a másik szempontjából való gondolkodás igyekezetét, ott reménytelenné válik a megegyezés a közélet bármely kérdésében. S ahol a vezető politikusok nem teremtenek ebben rendet, ott nem csodálhatjuk, hogy a televízióba betelefonálók vagy sms-t küldők már nem is tudják, mit követel a politikai illem.

Folytatom a gondolattalansággal.

A gondolattalanság áthatja a magyar közéletet. Nálunk az emberek, tisztelet a kivételnek, megszokják, hogy készen kapott nézeteket fogadjanak el, hogy ne vizsgálják felül őket, ne gondolkozzanak el rajtuk. Minden kérdésre előre van csomagolva a válasz: fekete vagy fehér, igen vagy nem. Mondjuk több-biztosítós vagy egybiztosítós rendszer? A pártpreferencia eldönti a választ. Hiába mondta el és írta meg Kornai János, hogy igen sokféle több-biztosításos és egybiztosításos modell létezik, s talán konkrétan kellene ezekről beszélnünk, előnyeiket és hátrányaikat összevetve. De a mai magyar közélet nem tűri meg a finom hangolást. Ebben a média is ludas - tisztelet a kivételnek.

Sokszor hallottam, ahogy egy televíziós újságíró beszélgetőpartnere mellének szegezte a kérdést: igen vagy nem, fekete vagy fehér, tessék színt vallani, s addig nem elégedett meg, amíg az válaszát nem egyszerűsítette le a gondolattalanság színvonalára. Ha valami nem teszik, akkor gondolkozás helyett sikoltozunk, ha valami tetszik, akkor gondolkodás nélkül éljenzünk és imádunk. Hogy az egészségügynél maradjak, ez történt akkor is, mikor az egészségügyi miniszter azt találta mondani, hogy hazánkban a betegek 25 százalékát félrediagnosztizálják. A múlt héten jelent meg a New York Review of Booksban egy hosszú recenzió egy könyvről, mely azt bizonyítja, hogy az Egyesült Államokban a betegek 15 százalékát félrediagnosztizálják. Érdekes módon a recenzens nem sikoltozott. Azon morfondírozott inkább, hogy vajon mi a ludas ebben, az orvosok kiképzése, mentalitása vagy esetleg éppen a páciensek. Nem a százalékokról vitatkozom, mert ehhez nem értek, a hozzáállás különbsége érdekel. Emberek életéről van szó, és mégsem gondolkozunk, inkább zsigerből utasítjuk el a problémát gondolkozás nélkül.

Az alulteljesítésért a nagyotmondás retorikája is felelős. A nagyotmondás nálunk minden mértéket meghalad. Ahelyett, hogy azt mondanánk, hogy a választások előtt titokban tartottuk a gazdaság tényleges mutatóit, azt mondjuk, hogy hazudtunk éjjel és nappal, ahelyett, hogy azt mondanánk, hogy egyes rendőrök provokáció nélkül erőszakot alkalmaztak, azt mondjuk, hogy a rendőrség rátámadt a békés tüntetőkre, ahelyett, hogy azt mondanánk, hogy X. Y. szélsőjobboldali nézeteknek ad hangot, azt mondjuk, hogy náci, ahelyett, hogy azt mondanánk, hogy X. Y. hagyományos baloldali szöveget fogalmaz meg, azt mondjuk, hogy komcsi. Ha néhány rendőr törvényt sért, akkor azonnal a rendőrség "morális válságáról" beszélünk. A "morális válság" vignettát egyesek különben is nyakra-főre ragasztják rá mindenre, ami nekik nem tetszik. Sokszor ragasztják rá. A demokratikus közéleten sokat segítene, ha a nagyítást a fényképészekre bíznánk, és a politikában inkább tényszerűen fogalmaznánk. Továbbá jó lenne mellőzni a túl erős kifejezéseket, melyek igen rosszul illeszthetők azokhoz a többnyire értékközömbös vagy banális eseményekhez vagy jelenségekhez, melyekre vonatkoztatják őket.

A gyűlöletkeltés politikája veszélyes játék.

Az emberek egy részének, pszichológiai okokból, de társadalmi frusztráció következtében is igen erős a gyűlöletszükséglete. A demokráciában nem akadályozható meg, hogy a gyűlöletbeszéd megjelenjen az utcán. Nálunk azonban sajnos felülről is szítják a gyűlöletet, mi több, felelős politikai szereplők ki is jelölik a gyűlölet tárgyait. Egy év óta például Gyurcsány Ferencet szemelték ki a soros bűnbaknak. Ebben nincsen ráció. Lehet Gy. F.-et nem szeretni, politikáját kritizálni vagy elvetni, de gyűlölni? Hogyan? Miért? Ha megkérdezünk valakit, hogy miért gyűlöli Gy. F.-et, ahogy én megtettem, akkor erre választ sem tud adni. Vagy azt mondja, hogy mert "arisztokrata", aminek persze józan elme számára értelme nincsen. A gyűlölet olyan, mint a tűz. Ha a tűzzel játszunk, mindannyian megéghetünk.

Végül ludas az alulteljesítésben számtalan rossz kérdésfelvetés. Más demokráciákban, hagyományosokban is, előfordul, hogy rosszul tesznek fel egy kérdést. De sajnos Magyarországon ez nagyon gyakran fordul elő. Rosszul feltett kérdésre azonban csak rossz válasz adható. Például március 15. előtt úgy tették fel a kérdést, hogy utcai politizálás vagy parlamenti politizálás. Megint csak: fekete, fehér, igen, nem. De miután nem azt kérdezték, hogy milyen politikát lenne jó folytatni, hanem, hogy hol helyes politizálni, március 15-én Budapest lakosainak többsége inkább otthon maradt. Egy politikai hiba ebben az esetben egy rossz kérdésfeltevésből fakadt. Félek, hogy ez fog történni az egészségügyi biztosítórendszerek körül folyó vitában is.

Még más tényezőket is fel tudnék sorolni, melyek szerintem ludasok abban, hogy a magyar demokrácia alulteljesít, de az előbbieket láttam a legkirívóbbaknak, ugyanakkor a legveszélyesebbeknek. Több objektivitásra való törekvés, több gondolkozás, több érzék a finom különbségtevésre, több tényszerűség, kevesebb retorikai üresjárat, a dolgok leszállítása tényleges súlyukra és jelentőségükre - mindez együtt erősen csökkentené a magyar közélet demokráciadeficitjét. Ez nem is olyan rettenetesen nehéz feladat, és semmiképpen sem teljesíthetetlen. A súlyos problémák utóvégre funkcionálisak és nem szervi eredetűek. De ahhoz, hogy orvosolni lehessen őket, fel kell előbb ismerni őket. S ehhez szükséges az akarat, a jóakarat. A jóakaratot azonban akarni kell, ahhoz készség kell. S hol késik a készség?

Legalábbis én így látom. Amerikából jöttem, s mesterségem címere a filozófia. Lehet, hogy egy politológus vagy egy közgazdász vagy egy munkanélküli vagy egy tanár vagy egy ügyvéd vagy egy mozdonyvezető vagy egy bankár vagy egy költő, vagy aki Ukrajnából jött, mindezt másként látja.