A két oldal gondolkodóinak a jelen pillanatban azonos a diagnózisuk Magyarországról. Egyébként és történetesen ez a diagnózis egy józan ésszel megáldott értelmiségi számára nagyjából magától értetődik. Ezt a tényt - hogy tudniillik a diagnózis egybeesik - a politikai elit első sorában még titkolják, főként azért, mert a Fidesz egyes támogatói körei számára elviselhetetlen volna a gondolat, hogy bármiben "engednek" az ellenoldalnak, a kormány és az MSZP pedig - finom leszek - túlzottan zavarodott jelenleg ahhoz, hogy reagáljon az ellenzék szellemi háttérországából jövő impulzusokra. Összefoglalom most mindjárt az elején a lényeget: ha sikerül elismerni, hogy a diagnózis egyezik, koherens válaszok viszont még nincsenek (a kormány jelenlegi akciói sem koherensek), akkor nyertünk. Mármint mi, magyarok általában. Ha nem sikerül, akkor a jelenlegi kormány megy a süllyesztőbe, a jelenlegi ellenzéken belül a józan hangok elhallgatnak, és a magyar választóképes lakosság teljes joggal ábrándul ki a demokráciából.

Van egy kis probléma az elismeréssel persze. Senkinek nem érdeke a politikai elitben, hogy egyszerűen csak azt mondja: nos, igen, a rohadt komcsikat/populista fasisztákat utáljuk, de tény, ami tény, pontról pontra ugyanazt gondoljuk az országról, legfeljebb a szókincsünk más. Ha a média nem kényszeríti ki, a diagnózis azonosságának ténye sosem fog eljutni az emberek többségéhez. Ha pedig az emberek többségében nem tudatosodik, hogy a diagnózis azonos, el se jutunk odáig, hogy megnézzük, miben különbözik ténylegesen a két oldal felkínálta politikai alternatíva (már ha sikerül egyszer koherensen megfogalmazni). Így semmi sem ösztönzi majd a pártokat arra, hogy igyekezzenek koherens alternatívákat megfogalmazni, egészen a technokrata részletek szintjéig (mert ott jön elő egy egész hadseregnyi ördög - a "mi menynyi?" kérdésnél).

Ebből adódóan a politikai főszereplők továbbra is hadoválni fognak, mindenki egyre jobban ordít, folytatódik a reformkapkodás, négyévente lenullázunk mindent, és a végén mégis kikötünk ott, amit eddig a posztszocialista országok közül kevésnek sikerült elkerülnie: a permanens kormányválságnál.

Eddig elég ijesztő, remélem. Van még egy probléma: a médiának sem érdeke, hogy az egyetértés tényét és az eddigi válaszkísérletek logikátlanságát feltárja. Ha kereskedelmi, akkor azért nem, ha politikai, akkor azért nem. Ennek a publicisztikának tehát, amelyet a kedves olvasó volt szíves idáig elolvasni, nem jósolok nagyobb sikert, mint annak ("Mire szavazunk?"), amelyben 2006. március 25-én felhívtam a figyelmet arra, hogy senki nem tudja, mire szavaz, de a kampányhazugságokból kormányozhatatlan ország és elbukó reformok következnek. Az ember mindig reménykedik. Hátha most komolyan vesznek.

Igaza van a jobboldalnak: új társadalmi szerződés kell. A társadalmi szerződés - a filozófiai részleteket most hagyjuk - nagyjából semmit nem jelent, ha nem azt jelenti, hogy van néhány dolog, amit mindanynyian tudunk és elfogadunk. A társadalmi szerződés a jelen pillanatban egy dolgot jelenthet: a diagnózis (ld. alább) elismerését, valamint annak elismerését, hogy a pártok feladata az, hogy a diagnózisban felvetett problémákra kínáljanak megoldást. Sajnos azonban éppen úton vagyunk a magyar demokrácia következő abszurd állomása felé, ahol a jobboldal azt kiabálja: "társadalmi szerződés", "társadalmi szolidaritás", a baloldal pedig vagy kukán ül, vagy - még rosszabb - azt mondja, "juszt se", netán "a szakértők megmondták". A társadalmi szerződés és a társadalmi szolidaritás, fogódzkodjanak meg, logikailag előbb van, mint a pártok, következésképpen nem lehet pártprogram.

Logikailag előbb van a szakértők tudásánál is. A társadalmi szerződés az a meggyőződés, hogy az ország létezik politikai ciklusoktól függetlenül, és a decens politikai viselkedés minimuma, hogy nem tekintünk minden politikai ciklust új időszámításnak.

A Fidesz "Jövőnk" című vitairatát, néhány retorikai flikflaktól eltekintve, írhatta volna bármelyik reformpárti (vagyis a jelenleg kormányzó koalíció hívének számító) "ballib" politikai gondolkodó. Miközben olvasom, időnként szó szerinti azonosságokat fedezek fel saját, többek között a Népszabadság hasábjain megjelent publicisztikáim és a Navracsics Tibor által jegyzett irat között. És fordítva, bár nem nyilatkozhatok Navracsics nevében, Dessewffy Tibor "A legdélibb skandináv" című vitairata, amely majdnem pontosan egy évvel ezelőtt, 2006. június 30-án jelent meg az Élet és Irodalomban, lényegében ugyanazt a kérdést fogalmazza meg, mint a "Jövőnk" (Milyen legyen a magyar kapitalizmus? Melyek Magyarország vonzó jövőképei? Mekkora államot szeretnénk?), és lényegében ugyanazokat a válaszokat adja: hatékony állam, a bürokrácia visszaszorítása, a vállalkozók terheinek csökkentése, a versenyképesség javítása, tudásgazdaság, életminőség-javítás, nemzeti szolidaritási közösség.

Azt hiszik, túlzok. De kérek mindenkit, aki teheti, keresse meg az interneten a két vitairatot, vegye még hozzájuk szerénytelen személyem társadalmi bizalomról és normakövetésről szóló cikkeit, és hasonlítsa össze a két "oldali" víziót. A koherens és értelmes részekben nem talál majd különbséget. Ahol különbséget talál, azok az inkoherens és logikailag problematikus részletek, valamint néhány ideológiailag motivált kiszólás. És ez nem politikai és médiaelitünk végleges elhülyülésének jele. Ez, sajnos, a demokrácia honi tenyésztésű fajtájának sajátossága. Nevezzük egyszerűen egy retorikába szerelmes ország politikailag motivált hazugságának. El tudjuk hitetni magunkkal, hogy van válaszunk, noha valójában nincsen, és el tudjuk hitetni magunkkal, hogy a másik félnek már a kérdései is rosszak, miközben a kérdések mindig ugyanazok.

Vissza kell néznem egy kicsit most a 2006-os választási kampányra. Nem telik el olyan nap, hogy fel ne tenném magamnak a kérdést: mit szúrtunk el mi, publicisták, mit kellett volna jobban csinálni? Lehetséges-e, hogy a 2005/2006-os dicstelen választási év, és az azt követő teljes demoralizálódás (az egyik oldalon) és indulatpolitizálás (a másik oldalon) elkerülhető lett volna? És mindennap ugyanaz a kínzó válaszom: igen, elkerülhető volt, a demoralizálódás bizonyosan, az indulatpolitizálás pedig részben. Igazat kellett volna mondani ehhez a választási kampányban, sokszor, újra és újra elmondani azokat a tényeket, amelyek a jelenlegi diagnózis megkérdőjelezhetetlen alapját alkotják. Mi kellett volna ahhoz, hogy igazat mondjanak a pártok a kampányban? Az kellett volna hozzá, hogy a média kikényszerítse ezt az igazmondást. Ennek hiányában ugyanis az igazmondás politikai öngyilkosságnak tűnt. És mi kellett volna ahhoz, hogy a média addig mondja az igazat, míg rákényszeríti a politikai pártokat is az igazmondásra? Az kellett volna hozzá, hogy a média megértse a saját felelősségét. A felelősség abban áll, hogy a média jó esetben nincs négyéves kormányzati ciklusokhoz kötve, és nem kell rettegnie a választások előtti népszerűségvesztéstől, tehát elmondhatja az igazat választási kampány idején is. - Hja - mondja nekem egy "ballib" médiasztár, amikor felpanaszolom neki, hogy a média nem tette a dolgát -, mégis, mit képzel, mi a média? Az igazság bajnoka? Marhaság - horkant, és mély megvetéssel elfordul tőlem. Értem én. Megvárjuk az összeomlást, akkor lehet igazat mondani, addig a tragikomikus politikai színjáték érzelmes fordulatai - jelzők, határozók, botrányok - érdekesebbek.

A média felelőssége persze nem csökkenti a politikai szereplők felelősségét. Az ő feladatuk az volna, hogy a "mi mennyi?" jellegű kérdésekre is viszonylag koherens jövőképet alkotó választ adjanak. Ilyen jövőképet nem találunk sem a kormány jelenlegi intézkedéseiben, sem az ellenzék vitairatában. A kormány egyáltalán nem foglalkozik a jövőkép kérdésével, csak a "mi mennyi"-vel, az ellenzék pedig a "mi mennyi"-t hanyagolja, egy dús jövőkép birtokában. De legalább már a diagnózis azonos. Mondják el maguknak mindennap, hátha segít: ugyanazokra a problémákra keresünk megoldásokat. És a megoldások még nincsenek meg.