Az Éjféli Sportbajnokságról, mint „jópofa” kezdeményezésről a kilencvenes évek óta számtalan érdekességet írt össze a sajtó – elsősorban a bulvárlapok és a színes magazinok. A legtöbb újságíró fél kézzel teljesíti a feladatot, ha szerkesztője arra utasítja, hogy írjon szellemes szöveget az éjszaka pingpongozó fiatalok klubjáról. Gyorsan összeáll a cikk a médiával kitűnően kommunikáló „Pingpongdoki”, a klubmozgalom alapítójának néhány mondata alapján. Könnyű a beszámolót érdekes sztorikkkal fűszerezni, fotókkal illusztrálni. A fotókon legtöbbször vidám fiatalok ütik a labdát, feltűnik a doki jellegzetes bajsza is, de gyakran felbukkannak a mozgalmat kiemelt eseményeken támogató politikusok és médiasztárok is. Mindenki jól érzi magát, végre történik valami jó is ebben az elátkozott Kárpát-medencében, ámen.

Amit az éjféli pingpongról tudni kell

A Csillagszálló hasábjain nem fogom mindezt megismételni. A témával eddig nem találkozó olvasónak bevezetőként összefoglalom a legfontosabbakat. Doktor Faragó Sándor, óbudai gyermekorvos (a „Pingpongdoki”) a kilencvenes évek elején nyitotta ki először a Vörösvári úti rendelő váróhelyiségét az óbudai lakótelepen kallódó fiatalok előtt. Pingpongasztalok, zsíroskenyér, üdítő várta a lődörgő gyerekeket, a „veszélyeztetett korosztályt”.

A kezdeményezés amerikai mintát követett. A dokinak a Kapocs egyesület vezetője mesélt amerikai tapasztalatai alapján az akkoriban virágkorát élő Midnight Basketball League kezdeményezésről. A drogpiacon, terjesztőként és fogyasztóként is, a nagyvárosok utcáin éjszaka csavargó gyerekek a legveszélyeztetettebbek. Egy – azóta elhunyt – kiváló amerikai civil vezető, Van Standifer az egész A,merikára kiterjedő éjszakai kosárlabda-bajnokság megszervezésével kínált vonzó alternatívát nekik. Ez lett a magyar mozgalom mintája.

Faragó doktor korábban a Lipóton drogosokat is kezelt. Onnan hozta a keserű tapasztalatot, hogy a már függővé vált szerencsétleneken utólag segíteni szinte reménytelen vállalkozás. A dílereket megelőzve kell megtalálni a gyerekeket, és tiszta, egészséges utat kínálni nekik. Az asztaliteniszt a doki nemcsak a helyiséggondok miatt tartotta alkalmas sportnak. Ezt a játékot egyéniben és csapatban is lehet játszani, az agresszió lényegében kizárt, és a sport nevelő hatása mellett nagyon fontosak a meccsek közötti beszélgetések. A hétvégi éjszakai klubok családpótló, párkereső összejövetelekké válhatnak.

2007 nyarán már harmincnál több klub követi az óbudaiak példáját. Bő egy évtizedes működés után ez kétségtelen siker – de távol van az eredeti céltól. Az éjféli sport nem vált a veszélyeztetett korosztályok jelentős csoportjait elérő, tömegek sorsát megfordító életmóddivattá. Egy lehetőség maradt a néhány közül azoknak, akik szerencséjükre találkoznak vele, és ki is használják.

Elveszett gyerekek pingpongja

A kilencvenes években, az indulás időszakában Faragó doki egyik segítőtársaként belülről láthattam az óbudai klubot. Zsíroskenyérkenéstől a kiegészítő játékok vezetéséig, a nyerteseknek járó ajándékok beszerzésétől a klub rendjének felügyeletéig sok mindent csináltam. Mint minden segítőtárs, a betévedő gyerekek számára valamilyen „tekintélyt” képviselő felnőtt voltam, akivel talán többet is beszéltek pár óra alatt, mint a hétköznapokban más felnőttekkel hónapszámra.

A legfontosabbak azok a mikroesemények voltak, amelyekről az olykor arra tévedő újságírók vagy politikusok nem értesülhettek, hiszen talán maguk a résztvevők sem mérték fel azonnal a jelentőségüket.

Ilyen „említésre sem méltó” jelenet volt például az első évünk karácsonyestéje. December 24-én este 9-10 óra körül felkapcsoltam a rendelő világítását, és kényelmesen letelepedtem a felállított pingpongasztalok mellé. Arra gondoltam, ha ilyenkor is betéved egy-két kószáló, annak talán segíthetek valahogy, hiszen bizonyára nem véletlen, hogy ezen az estén sincs otthon. Rövid idő múlva tele volt a váróhelyiség vidáman pingpongozó ismerőseinkkel… Alig néhányan maradtak távol.

Lustaságból? Gyávaságból? Elmulasztottam akkor végiglátogatni a klub állandó vendégeinek családját, pedig ezek után őszintén érdekelt, hogy milyen ünnepi szokások jellemzik a lakótelep családjait. A karácsonyesti tapasztalat azonban megerősítette, hogy erre a klubra nagy szükség van. Az éjféli pingpong klubokban az évek során ezrek fordultak meg. Ezeknek az ezreknek az arca az igazán érdekes. Honnan jönnek, mit adnak a klubnak és mit kapnak tőle, merre mennek tovább? A klubvezetők élményei hatalmas kincsestárrá dagadtak: így néz ki Magyarország az ezredforduló körül. Keveset olvastam eddig erről. Ezt a gyűjteményt még össze kell állítani valakinek, szociológusra, dokfilmesre, újságíróra vagy íróra vár a feladat. (A nemrég elkészült tudományos felmérés nem pótolja a konkrét kép megrajzolását.)

A mindennapi félelem

Az éjféli klub ismerői sokat mesélhetnek a mindennapi jeges félelemről. A gyerekek, akik pár órára átlépik a küszöböt, a veszélyes éjszakából jönnek, és oda is mennek vissza. A felnőttek sokszor csak következtethetnek a háttérben folyó dzsungelharcra. A gyerekek világában mindenki nagynak és bátornak igyekszik látszani. Jól emlékszem azonban az arcokra, amikor egyik éjszaka a pingpongasztalok között elterjedt a hír, hogy itt vannak „Vityáék” két autóval. Aztán meg is jelentek a klubban. „Vitya” arca szét volt verve. Magukkal akarták cipelni az egyik srácot a klubból, hogy valami számlát törlesszenek rajta. Végül is tiszteletben tartották a klub „felségterületét”, de arról, hogy órákkal később „kint” is ilyen szerencséje volt-e védencünknek, már nem tudok.

Sokat tanultam abból is, hogy közelről figyelhettem a gyerekek rivális csapatainak küzdelmét a klubért. Egy-egy környéken egyetlen ilyen lehetőség adódik. A klub azonnal olyan kincs lesz, mint a Pál utcaiak és a Vörösingesek számára a Grund volt. Nagy szükség volt Faragó doki bölcsességére, hogy beavatkozzon, amint kellett.

Az óbudai klubot például először fiatal felnőttek fedezték fel. Valamennyien dolgoztak már, de még nem alapítottak családot. Esténként az utcán lófráltak és ökörködtek. Első hívásunkra szívesen és elfogódottság nélkül bejöttek a váróterembe „ütni egyet”. Jól pingpongoztak, de nem hozta őket lázba a játék. A nálunk érvényes szesztilalmat mosolyogva tudomásul vették – és pár méterrel odébb, a klub bejárata előtti padon szopogatták el vörösboros kólájukat. Hajnaltájban, amikor zártunk, ők még nem fejezték be a hétvégi bulit: egy diszkóban költötték el a pénzt, amit a mi ingyenes klubunkban megspóroltak.

Faragó doki egy idő után barátságosan megkérte őket, hogy adják át a lehetőséget az addigra már nagy számban megjelent kisebbeknek. Így a bajnokságban és a klub belső hierarchiájában is azok juthattak végre szóhoz, akiknek az éjféli bajnokság tényleg élet-halál kérdés volt. A „nagyok” ugyanolyan barátságosan mosolyogva távoztak, ahogy jöttek. Ők a helyükön voltak.

Hasonló módon ért véget egy nagyon népszerű fiatalember rövid pályája is az éjféli klubban. Az átlagosnál pár évvel idősebb, remekül pingpongozó, nagy dumás fiú felbukkanása után röviddel már a társaság középpontja volt. A doki arra figyelt fel, hogy túl gyakran tűnik el a vécében. Amikor megbizonyosodott arról, hogy egy – még nem leépült – drogos kedvelte meg klubunkat, csendben, de ellentmondást nem tűrve küldte el. Az éjféli sport arról szól, hogy nincs szükség veszélyes pótlékra az életöröm helyett – legyen ez a menő felfogás a fiatalok körében. Egy még jó állapotban lévő, népszerű drogfogyasztó (aki, ha éppen elfordulunk, akár díler is lehet) egészen másfajta divatot képviselt volna klubunkban.

Az éjféli klubok azóta is nap mint nap produkálnak hasonló eseteket. A vezetőknek folyamatosan észnél kell lenniük. Mióta „kiszálltam”, csak a nevezetesebb esetek híre jut a fülembe. Faragó doki mesélte, hogy az egyik klubba, ahol zömében cigány fiatalok a törzsvendégek, egyik éjszaka váratlanul betoppant a környéken tanyázó szkinhed társulat. A csend egy örökkévalóságig tartott – de aztán a klubvezető, egy törékeny kis hölgy feltalálta magát. Odaperdült a kopaszok elé: Sziasztok, de jó, hogy itt vagytok, akkor ti lesztek a B csapat, felírlak benneteket a sorsoláshoz…!

Pedagógiai rögtönzések

Mint minden tartós közösség, ezek a klubok is válságokon keresztül erősödnek. A baj mindig más formában jelentkezik. Nem lehet előre gyártott válaszokkal megúszni.

Óbudán például átéltünk egy időszakot, amikor a vadabb gyerekek unni kezdték a klub megszokottá váló rendjét, és unalmukban balhézni kezdtek. Kóstolgatták a határokat. Kezdtünk szétesni. Egyik este Faragó doki teljesen váratlanul végigviharzott a termen, összegyűjtötte a legbalhésabb fiúkat és lányokat, és behívta őket az orvosi szobába. Ott komolyan elmondta nekik: a klub válságban van, ebben a kis elitcsapatban van minden bizodalmam, mától mindenki számozott igazolványt kap, tiétek lesz az első néhány szám. Ti vagytok a felelősek a klubért. A hatás döbbenetes volt. Minden probléma hosszú időre elpárolgott.

Hasonlóan remek orvosság volt egyhangúság ellen, amikor egyik hétvégén a pingpongbajnokság mellett kerti hússütést szerveztek a szabadban. A középosztálybeliek már unják is a „barbikjút”, de a lakótelepi gyerekek nagy részének ez volt élete első hangulatos kerti bulija. Később többször meg is ismételték.

A „Pingpongdokiról”

Nem véletlen, hogy éppen Faragó Sándor indította el ezt a klubmozgalmat. A sikerhez persze véletlenek sorozata és az azóta sorompóba állt kiváló segítőtársak csapata is kellett. A doki azonban korábban is mindig hasonló kezdeményezésekkel hívta fel magára a figyelmet.

A nyolcvanas években azért keresték meg az újságírók, mert a fővárosi anyukák és apukák között híre ment, hogy Faragó Sándor játékokat gyűjt a gyermekorvosi rendelő várójában, és mindent megtesz azért, hogy a betegségükkel küzdő gyerekek legalább ne féljenek a doktor bácsitól. Később, a szabad orvosválasztás lehetőségének megnyílásával meg is indult a tömeges átjelentkezés, ami persze gyorsan elérte természetes korlátait…

A Ceausescu-rezsim végóráiban Faragó doktor egy Kolozsvárról átmenekült kollégájától rémtörténeteket hallott az „odaát” uralkodó egészségügyi állapotokról. Ennek hatására megszervezte, hogy baráti társaságunkkal segélytúrák induljanak Erdélybe. Gyógyszert és élelmiszert vittünk nagy mennyiségben, és persze nyomtatott magyar szót. A doki nélkül ez sem jött volna létre.

Faragó Sándor olyan ember, aki nemcsak „jó”, hanem képes hatékony tettekben kifejezni jó szándékát. A legfontosabb intézmény, amely ezt már az ő személyes jelenléte nélkül is folyamatosan sugározza, az Éjféli Sportbajnokság.

Faragó doktor: ma már háttérben