Lehet, persze, hogy én vagyok tájékozatlan, aminek nyilván az az oka, hogy én még mindig Bencze tábornoknál, az új országos főkapitánynál vagyok leragadva. Nem a tábornok borzasztó verseire gondolok, hanem a jutalmazási gyakorlatára még a vámőrségnél, ahol háromszor is prémiumot adott a kedvesének, későbbi élettársának, leendő gyermeke anyjának. Ezen van most felháborodva a tiszta erkölcsű Magyarország, hogyan fog ilyen megátalkodott ember országos rendőrállományt vezetni, és főként hová.

Azt én nagyon jól tudom, hogy mit kellene most írnom, mert én legalább annyira tiszta erkölcsű és makulátlan vagyok, mint az ország, már most is alig bírom ki, hogy ide ne kanyarítsam, amit minden második újság odakanyarított az e tárgyú cikke végére, mármint, hogy bezzeg a Világbank elnökét simán kirúgták az állásából pont egy ilyen ügy után, pedig személyesen Bush állt mögötte. Nem mennék ebbe bele, csak megjegyezném, hogy a Világbank elnöke azért repült, mert magasabb állást és fizetést járt ki a barátnőjének, míg az új rendőrkapitány csak jutalmat adott, ami valami egészen más kategória. Magyarországon a jutalmat, prémiumot ugyanis ősidők óta nem valami különleges tettért, egészen kiemelkedő teljesítményért adják, hanem az jár, bele van kalkulálva a járandóságba, s midőn a jutalmazott rutinszerűen átveszi, egyáltalán nem járja át melegség a szívét. Jellemző, hogy ha egy országos vezető másfél hónap alatt gyakorlatilag nullára amortizálja a rá bízott intézményt vagy világnagy korrupciós botrányba keveredik, az a legfőbb büntetése, hogy nem kap jutalmat, minek következtében ő nagyon meg lesz sértve, és úgy érzi, hogy a jogos járandóságát kurtították meg; ilyen jutalmazási kultúrában ugyan már, mit kellett volna tennie a tábornoknak, ha már egyszer a kedvese a társai szerint is jól dolgozott.

A kifogástalan erkölcsű Magyarország nyilván azt válaszolja erre, hogy már eleve nem szabadott volna beleszeretni a beosztottjába, egy fináncparancsnoknak különösen nem. De hát lehet-e efféle erkölcsi direktívákat adni egy olyan világban, amelyben legutóbb a meghökkent pápát egy olasz katolikus pap karonülő édesgyermekével az ölében fogadta a plebánián? Vegyük már észre, hogy Magyarországon, mióta az eszünket tudjuk, a munkahelyek mindig is afféle szexcentrumok voltak, a dolgozó kollektívákat nem az értékteremtés öröme vagy a magas bruttó árbevétel reménye tartotta össze, hanem a buja, erotikus munkahelyi légkör. Az emberek többnyire a munkahelyükön leltek életük párjára, alkalmi és megértő partnerükre; a napi nyolc meg tizenkét óra bezártság mindenkit széppé és kívánatossá tesz, és így van ez jól, ez biztosítja nagy részben a magyar népesség reprodukcióját.

Hogyan gondolják tehát kivitelezni a tábornokéhoz hasonló szituációt? Az ember ugyanis, még ha vámparancsnok is, azt mégse mondhatja pásztoróra végén a beosztottjának, hogy olyan isteni voltál az ágyban, drágám, hogy mindjárt ki is húzlak a prémiumlistáról, s azt hiszem, a fizetésedet is a felére csökkentem, mert első az erkölcs, nyomban a schengeni határokra való felkészülés után... Mondhatnám némileg egyszerűbben is: ebben az országban mindenki korrupt és mindenki félredug, márpedig ebben a metszetben nézve a kérdést beláthatatlan következményei lennének annak, ha minden munkahelyi vezető az őt belülről feszítő rettentő erkölcsi direktívák következtében sorra mondana fel legkiválóbb alkalmazottainak; gyakorlatilag ott tartanánk, mint a múlt század elején: a nőknek megint a munkához való jogért kellene harcolniuk.

A magam részéről tábornokoknak egyedül a versírást tiltanám be.

(A szerző az Élet és Irodalom munkatársa)