Ebbe a kategóriába tartozik a Miss Potter, amelyben Ewan McGregor mellett ott van még a címszerepben Renée Zellweger is, akit lehet nem szeretni, de hogy annyit és úgy játszik, amennyit és ahogyan kell, az elég egyértelmű. Apró szeme, kemény kis szája, fancsali mosolya, az egész ismerős figura megint a helyén van, varázsa van és energiája, közel hozza az egész történetet, amely nem is nagyon érdekes, és hiába valóságosak az alapok, ha Beatrix Potter, a meseíró és illusztrátor nálunk nem éppen közismert. Megkockáztatom: eddig.

De igazságtalanság lenne megakadni a főszereplőknél, Potter mama és Potter papa két, nálunk talán soha nem látott angol színész, ám puszta létükkel nemcsak a figurát teremtik meg, hanem azt a furcsa érzést is, hogyan tudtak az angolok egy világbirodalmat létrehozni és megtartani, miközben ilyen lehetetlen, merev derekú, szertartásos és nehézkes népség adta a táradalom krémjét.

Persze a Miss Potternek nagy szüksége is van a jó színészekre, a jó jelmezekre, a tökéletesen megrajzolt Viktória királynő utáni hangulatra, mert filmként kissé bizonytalankodik. A magam részéről nehezen tudtam mit kezdeni a lapokon megmozduló, feneket rázó kacsákkal, kacsingató nyuszikkal; egyszeriben kikerülünk a gondosan vászonra vitt világból, és a nagy pofaszakállat viselő, keményített ingmellű úriemberek közül a rajzfilmstúdióban találjuk magunkat, film helyett filmtrükköket nézünk. Kicsit fáj érte a szív, de nyilván így lehet a Miss Potterből családi filmet varázsolni, kinek a Renée, kinek Jolán, a kacsa.

Ugyanígy színészközpontú film a Kubrick menet, csak itt egyetlen színészre alapoznak, John Malkovichra. Kicsit el is szabadul tőle, másfél óra parádé a film Alan Conway-ről, aki Kubricknak adja ki magát, és így ver át taxisokat, ruhatervezőket, énekeseket és pszichológusokat. Színészőrjöngés, de annak fantasztikus, ahogy Malkovich a szerepre fölhizlalt pocakkal lebeg az utcán, alsógatyára vetkőzve hentereg a földön, vagy egyáltalán, ahogy viseli a zöld alapon fehér pöttyös bokazoknit. Nem is lehetne szabadulni tőle, ha a történet maga nem fáradna el. De amint túl vagyunk azon az első nézői meglepetésen, hogy nem Kubrickot alakítja Malkovich, csak valakit, aki Kubrickot játszik (ezt a poént sajnos most lelőttem, bocsánat, kedves olvasó, és máskor gondold meg, hogy olvasol-e filmkritikát még a film megnézése előtt), amint kinevetgéltük magunkat az emberek sznobizmusán, és a szőrös lábát neccharisnyába és magas sarkú cipőbe csomagoló kopasz pasas látványán, már vége is az izgalmaknak. De csak az izgalmaknak, a film még vagy negyven percig tart. Nyilván ezért is szeretjük John Malkovichot. Ha semmi más nem történne, csak másfél órán keresztül vacsorázna, abban is meg lehetne találni a szépséget és a szórakozást.

(Miss Potter, SPI Kubrick menet, Best Hollywood)

John Malkovich, aki Kubricknak adja ki magát